Nagy Gusztáv: Peremutazó
Nagy Gusztáv frissen megjelent önéletrajzi munkája egyben a szerző új oldalával ismertet meg bennünket. A korábban költeményeiről, műfordításairól és irodalomszervező tevékenységéről ismert alkotónak ugyanis az első prózai kötetét tarthatja kezében az olvasó. A kötet illusztrációit és a borítót Ferkovics József grafikus- és festőművész készítette.
Peremutazó könyvborító
A szándéka szerint önéletrajzi regényként megalkotott, epizódszerű, de egymáshoz szervesen kapcsolódó egységekből felépülő szöveg már szerzője különleges életútja miatt is figyelmet érdemel. Nagy Gusztávnak ugyanis gyermekévei alatt két önálló világ megismerése jutott osztályrészül. Nagybátyja és felesége gondjaira bízva személyesen tapasztalhatta meg a cigány vándorkovácsok életét abban az időben, amikor még ezek a mesterek nélkülözhetetlen szolgálatokat tettek a falvak és tanyák lakóinak, számukra ugyanis a modern ipari termékekhez való hozzáférés hiánya folytán e nehéz és komoly szaktudást igénylő iparosmunka biztosítása létszükségletnek számított. A gyermekkorában megszokott életformából aztán iskolás évei beköszöntével szinte átmenet nélkül csöppent bele az addigi tapasztalataitól teljesen eltérő nyelvi és kulturális közegbe. A sokkal helyhez kötöttebb falusi létforma nem pusztán szokásaiban, a mindennapi boldogulás ismereteiről alkotott felfogásában és ebből fakadó értékszemléletében tért el a vándoréletben megszokottaktól, hanem nyelvében is. Nemsokára társadalmi előítéletekkel is kénytelen megismerkedni, mint ahogyan később a gyökeres társadalmi változás előnyei mellett azok árnyoldalaival is szembesül. Végül egy családi tragédia, nagybátyja váratlan halála vezeti el az addigi életével történő szakításig. Ezzel pedig egy hosszadalmas útkeresés veszi kezdetét, úttévesztésekkel hajtűkanyarokkal.
A mű egyik nagy erénye éppen palástolatlan őszintesége teremtette hitelességében rejlik: az esetleges ballépések, téves döntések sem szépülnek meg. A narrátor, aki csaknem azonos a szerzővel, nem takargat semmit. A múlt megmásíthatatlanságát felismerte, levonta annak tanulságait, tisztában van saját erényeivel és gyengeségeivel, az önmagával számot vetett ember mély önismerete a regény minden oldalán föllelhető.
Az elbeszélés – és az életút – különös sajátossága, hogy sorsfordító állomásait nem meghatározó események, hanem az ezek helyét betöltő emberi kapcsolatok jelentik; a számottevő történések inkább csak ezen relációk következményei. Gyermek- és ifjúkorban ezek döntő részben a családtagokkal való viszonyban öltenek testet, zsenge ifjúkorban a hangsúly inkább a szerelmi viszonyokra helyeződik át, hogy aztán az érett férfikorba lépve a szellemi viszonyok, barátságok, ezek révén pedig a közösség sorskérdései kerüljenek inkább előtérbe – miközben a korábbi kötődések éppúgy jelen vannak –, hogy aztán az örök útkeresés elnyűtt toposzára rácáfoljon az ugyancsak valószerűtlen, de annál megérdemeltebb révbe érés.
A mű igazán nagy értéke továbbá, hogy az olvasó sokat megtudhat az írót körülvevő közegről, a múlt század közepének Békés megyei cigány közösségéről, tagjainak életmódjáról, mentalitásáról és életkörülményeiről. (Később, bár nem ilyen hangsúlyosan, de a Budapesten élő cigányság, mindenekelőtt az értelmiség hasonló viszonyaiba is betekintést nyerhetünk.) Külső szemlélő számára szokatlan természetességgel jelenik meg a műben az egyik helyről a másikra való költözés, és ezzel összefüggésben az elengedésnek és a befogadásnak az aktusa: ez pedig egy olyan közösségi védőhálót jelent, amely a kívülálló számára egészen rendkívüli. Képet kapunk az élet hétköznapi és kitüntetett pillanatainak megéléséről és sajátos jellegéről (munka, ünnep, étkezés, udvarlás, stb.), továbbá az interkulturális viszonyok, hatalmi helyzetek megélése és kezelése is megjelenik. Az író ezekről beszélve inkább fájdalmának és csalódottságának ad hangot — harag nem érződik nála. A megérteni vágyás hajtja, a gondolatok, szavak és tettek mögött húzódó belső indítékok keresése, a másikhoz való közelebb kerülés, mind egyéni, mind társadalmi tekintetben.
A mű keretes szerkezetű, a felütés és zárlat központjában az emlékezés áll. Az emlékezet az, amely tovább élteti elhunyt szeretteinket, amely átadja a nemzedékek által felhalmozott élettapasztalatot és tudást, a közösséget összetartó szokásokat. Ahogy a világ az író gyemekkora óta átalakult, átalakultak az emlékezés csatornái is. Sokkal kevésbé mutatkozik igény a korábbi évszázadok életben maradást szavatoló tapasztalataira. Ám ahogyan az egész regény mentalitásában, ezen felismerésben sem annyira az elcsüggedés, mint inkább a féltés, közös alap elvesztésének aggodalma érződik. Bizakodásra mindenesetre lehet ok: hisz maga ez a regény is az emlékezés eszköze, ha a szóbeli tradíció egyszer meg is szakadna, általa a gyermekkori történetek és az azokat kiegészítő saját élettapasztalatok megmaradnak, így pedig az emlékezés korokon átívelő közvetítőjévé válik, miközben megfogalmazójuk emlékezetét is fenntartja. A tradíció a hely, ahonnét kiléphet az ember, amellyel szakíthat, de ahová bölcsebbé válva bármikor visszatérhet, és ahol otthon lehet.
Nagy Gusztáv: Peremutazó. H. n., Szülőföld Könyvkiadó, 2025.
