Részlet Mohácsi Árpád Párizsi befutó című regényéből
Szódavízzel tényleg nem lehet felmenni az Alpok tetejére.
Géza eltökélte, hogy ezen a befutón ott kell lennie. Mindegy, mi lesz, látni akarja ezt a Tour de France befutót. Ahogy a nagymenők kiszélesítik az utat. Egyedül nem öröm az öröm, úgy tervezte, hogy elviszi az őrsöt is. Együtt fogják ünnepelni a születésnapját. Pont aznap lesz a befutó. De ez pár évvel korábban történt. Jó pár évvel korábban. És közben kiderült néhány dolog. Armstrong hererákja. Armstrong csodálatos küzdelme. Ahogyan visszakapaszkodott. Armstrong csodálatos győzelmei. Aztán kiderült, hogy szódavízzel tényleg nem lehet felmenni az Alpok tetejére. Armstrong mindent elveszített. Még azt is, amit amúgy senki nem vehetett már el tőle. Elvették a győzelmeit. Elvették a díjait. Armstrongról kiderült, hogy csaló volt. Doppingolt. Ez egyébként nyilvánvaló volt, 1993-ban senki nem drukkolt volna Armstrongnak. Mindenki Induraint várta befutónak, neki aztán nem lehetett drukkolni. Ulrich vagy Pantani meg nem volt szimpatikus. Mást kellett találni. A Kapucsínót választotta, vagyis Chiappuccit, csak eleinte sehogy nem tudta megjegyezni a nevét, azért mondott helyette kapucsínót. De mondhatott volna Túró Rudit is, mert igazi hegyimenő volt, nem nagyon engedte át másnak a pöttyös trikót. Annyira, de annyira drukkolt, hogy ne a csaló Armstrong nyerjen. Legalább egyszer. Legalább akkor, amikor ő ott van a befutón. Volt egyszerűen valami emberfeletti abban, ahogy ez az ember bírta a hegyeket. Öt csúcs! Öt csúcsra jutott fel zsinórban egymás után elsőként! A legmeredekebb emelkedőkön halszálkázni kellett. Halszálkázni, ezt a kifejezést Dóritól hallotta először, ezt bírta mondani arra, hogy cikcakkban mentek felfelé. Aki ezt kibírja, az egy állat, egy…, egy robot. És Gézát vonzották az ördögi kliensek. Most, ötven évesen, a fotel nyugalmából nézte a befutót. Kalimpált a lába, amikor Peter Sagan lába kipörgött, felszisszent egy jó kanyarnál, kiabált egy-egy különösen agresszív támadásnál. Luca ilyenkor mindig kicsit rosszallóan nézett, hogy minek ez, úgyse hallja senki. Luca nem értette ezt a szenvedélyt, tisztára olyan volt, mint az őrült focidrukkerek. Géza különben itt is a hegyimenőket szerette, mostanában talán a kolumbiaiakat, mert azok olyan izgága figurák, kiszámíthatatlanok, lesnek a lehetőségre, és lecsapnak, ha lehet. Azoknak aztán soha nem lóg a sarkuk, olyan, mintha nem fáradnának el soha. Megvan bennük a gyilkos ösztön, magyarázta.
Mondta is Lucának, hogy menjenek ki a befutóra, de Luca azt mondta, hogy bármikor mehetnek felőle Párizsba, de hogy ő biztos nem fog ott idióta versenyeken lógni, ahhoz neki drága az ideje. Bármit csinál inkább, koncertre megy, vagy csak rója az utcákat. Géza belátta, hogy kényelmesebb akkor már otthonról nézni. Nincs lökdösődés, nincs hőség. És még a befutót is jobban látni. Kicsit fájt különben Géza térde, amit nem akart szóvá tenni, de baj lett ebből is, mert utána hetekig nem tudott szinte lábra állni. Luca csak gúnyolódott rajta, de ő érezte, hogy ez komoly. Hogy tényleg nem engedelmeskedik a teste. Hát, ilyen nem volt idáig. Hogy ez mi lehetett? Ahogy jött, elmúlt. És egyre több csontjáról tudta meg, hogy létezik. Egyre lehetetlenebb helyeken nyilallt bele a testébe valami, máskor meg éppen csak egy szúrást érzett, de folyamatosan. Volt, hogy szédült. Elragadta valami örvény, amelyben valósággal megsemmisült. Valahogy kirepítette a térből és időből. Volt, hogy fejfájás gyötörte napokig. Vagy minden látható ok nélkül kiverte a veríték. Szóval voltak veszteségek, mint azt elismerni volt kénytelen. Az arca, az arca pedig, amelyről mindig azt vallotta, hogy egy idő után minden ember felelős az arcáért, az úgy nézett róla vissza a fényképekről, hogy a legszívesebben eldobta volna a képet. Nem ismert magára. Aztán rájött arra, hogy ez voltaképpen akarat kérdése. Egyszerűen nem akarja a tényeket tudomásul venni. Hogy öregszik. Hogy valahogy minden olyan ernyedt és petyhüdt lesz rajta. Nem tudott megbarátkozni ezzel az új arccal. Fogta egy régi fényképét, és elment egy cimborájához, aki plasztikai sebész volt, és akinek bízott a diszkréciójában. Megmutatta, milyen arcot szeretne, mintegy leadta a rendelést a szabászatra. Aztán kerestek kompromisszumot, mert mégsem lehet egészen mindent. Hogy Luca mit fog szólni ehhez, egyelőre nem volt kérdés, még nagyon új volt a kapcsolat. Géza szerint, ha az embernek 50 évesen ilyen fiatal barátnője van, akkor nem elég fiatalosnak lenni, hanem fiatalnak is kell látszani. Az viszont tény, hogy a lány nem ismerte meg három hét múlva, tiszta mázli, hogy volt nála kulcs, különben talán be sem engedi. Luca annyit mondott csak tapintatosan, hogy szokni kell, hogy ezt azért szoknia kell.
Részlet Mohácsi Árpád Párizsi befutó című, 2021 augusztusában, a Kalligram Kiadónál megjelenő regényéből.
