A MI OKTÓBERI SÉTÁINK
Bátyám a Mérleg havában, de a csillagjegy legszélén, huszadikán született. Minden számítgatás távol állt a jellemétől, az első megérzéseire hagyatkozott. Sohasem kettőzte meg a lépéseit. Nem tett úgy, „mintha”. Utóbb se vont vissza egyetlen szót sem, ha kimondott valamit.
A mi októberi sétáink a születésnapi beszélgetések ünnepi formáját öltötték, napokon keresztül az után, hogy leszálltam a pesti buszról a régi 7-es műútnál kialakított megállóban, ahol ő várt, fagyoskodva a városszéli szőlőhegyekről lezúduló szélben, vagy valamelyik gesztenyefa alá húzódva, ha hideg eső permetezte vigasztalanul a világot.
A Bátyámmal magunkénak éreztük az októberi napokat, és fáradhatatlanul róttuk az utat keresztül-kasul a városon. Olykor szóba elegyedtünk az ismerősökkel, pontosabban az ő ismerőseivel.
Bátyám erőre kapott ezektől az aprócska közjátékoktól. Elégedettségét nem is palástolta, noha az önelégültség távol állt a jellemétől.
Kicsit csípett az idő, de még nem éreztük kellemetlenül magunkat. Az eső valahogy mindig elkerülte ezeket a napokat, és a Nap korongja is kibújt a felhők mögül, rendre kisütött, ha nem is fényesen vagy melegen. A körülmények ideálisak voltak ahhoz, hogy ezeken a véget nem érő sétákon, megfeledkezve az apró köznapi teendőkről, igyekezzünk megbirkózni közös múltunk egy-egy fölsejlő darabjával.
„Vajon, meddig még?”
Ezzel a tilalmas kérdéssel Anyánk halála után sem számoltunk igazán, még ha tudtuk is, hogy már nincs senki előttünk a sírhoz vezető úton a családból. Ma sem tekintem ezt a felejtés provokációjának, és nem sejtek valamiféle megoldásra váró rejtélyt benne, amelyre akkor föl kellett volna figyelnem. Az emlékezés nem arra való, hogy igazoljon korábbi eseményeket, amelyeket a magunk védelmére állítunk azután hadrendbe.
Estefelé jártunk. Már kihallatszott az ismerős kutyaugatás a kertek mélyéről. A régi Fabik Károly utcában egy hajladozó alak a lehullott gyümölcsöket gyűjtötte vödörbe, kopogott az edény fala. Elkapta a tekintetünket, ahogy a zaj irányába pillantottunk.
A fény kezdte elveszíteni maradék erejét.
Föltámadt a szél. A megmaradt leveleket terelgette.
A reszketeg bokroktól kissé imbolygóvá vált a vasúti árok szegélye, amerre az út vezetett. Valamikor, nagyon régen, még a háborús sérülések helyreállításakor, Öregapám is ásót-csákányt fogott, hogy mielőbb begyógyuljanak a város sebei. A házakat csúnya bombatalálatok érték, negyvenöt telén és kora tavaszán, egész utcasorok dőltek romba, megrongálódott a temetői híd, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé. A front megérkezésekor hatalmas pusztítás söpört végig Kanizsán. „Minden nap olyan hosszúra nyúlt – mesélte a Nagyanyám –, mintha véget sem akarna érni. Vér szivárgott a füstszínű falakból, az omladékok alól emberi végtagok meredeztek. A borzalomra senkinek sem volt kész terve. Temettünk és reménykedtünk. Az időn kívül éltünk. Szörnyű dolgot tett velünk a világ. Nélkülöztünk. De a félelemnél nem volt rosszabb semmi.”
A kórház utolsó barakkjának vonalában lámpa gyulladt, olyan, amilyen a műtőkben szokott, hideg, derengő, halotti fény.
Ez az ellenséges fény mindig ránk ijesztett.
A Bátyám lehajtotta, majd elfordította a fejét. Kereste, hogy hová nézhet. A túlparti jegenyék mögött laposan elnyúló terület húzódott, amelyen már betakarították a termést. Fekete, csupasz árnyékokat láttunk mozogni a távoli fázós ágak között. Egyik-másik fát egészen a törzsig vágták vissza, s ezeken a közökön jó messzire ki lehetett látni a riadt határba.
A letarolt föld hullámos emelkedővé vált a látóhatáron, varjak terített asztalává.
A táj mégis olyan lágynak látszott, mintha a kedvünkért puha faliszőnyegről elevenedett volna meg.
