Forgách András: Élő kötet nem marad
Talán most jutott el a magyar társadalom oda, hogy elkezdjen szembenézni önmagával. És hogy túljusson a velős igazságokon, amelyek mint tudjuk, mindig másokra vonatkoznak.
Forgách András könyve hiánypótló mű, amelynek témája most válik trenddé a kortárs magyar művészetben. A történet első megközelítésben a magyar titkosszolgálat bugyraiba visz a késő Kádár-korszak idején. A főhős nem aljas besúgó vagy áldozattá zsarolt szerencsétlen, ezeken a sztereotípiákon túl van az irodalom. Talán most jutott el a magyar társadalom oda, hogy elkezdjen szembenézni önmagával. És hogy túljusson a velős igazságokon, amelyek mint tudjuk, mindig másokra vonatkoznak. Nem véletlen, hogy a regényben az egyik tartótiszt folyamatosan Talleyrand aforizmáival él: az élet ellentéteivel együtt is hangzatosan megfogalmazható. Amit a szellemesség próbált átugrani a klasszicizmus korában, azt takarja el az ideológia vaksága a huszadikban.
Az Élő kötet nem marad műfaját nehéz meghatározni. A három rész közül az első, regényszerűen megírt fejezet hasonlít leginkább regényre, itt van leginkább cselekmény és itt vannak a történetvázhoz kapcsolható jellemek. A nyitójelenetben a főhős, a Pápainé fedőnevű nyugdíjas asszony egy budai presszóban megkapja az aktuális eligazítást, miközben hatvanadik születésnapja alkalmából is felköszöntik. A Kádár-korszak otthonos elnyomása, de ki beszél itt totalitarizmusról? Aztán lassan kiderül, hogy főhősnőnk mégsem a III/III-asnak, hanem a felderítésnek dolgozik. Ám ez sem sokkal jobb munka, erre maga a szöveg is utal. Sőt, a regény tipográfiája, a lapok aljára a kor írógéppel írt jelentéseinek képe is az elnyomó bürokráciát és nem a kémregények kalandosságát mutatja. Ráadásul a kémkedés két, egymástól amúgy sem távol álló szála etikai alapon is összemosódik. A kémtörténet bonyolultsága abból fakad, hogy egy magyar zsidó kémkedik Izrael ellen, mert magáénak érzi a kommunista ideológiát. A besúgószálat pedig nem csupán a diktatúra hangulata teremti meg, hanem a cselekmény szintjén is megjelenik: mise en abime-ként Petri György megfigyelésének a történetét olvashatjuk.
A költő megfigyelésének motívumával az Élő kötet nem marad kétszeresen is rákérdez a szöveg határaira. A referencialitás tartománya egyrészt Petri György történetével közelít a dokumentaritás felé, másrészt egyre több utalás történik arra, hogy a narrátor édesanyja lenne Pápainé. S aztán világossá válik, hogy valóban a szerző édesanyja az a személy, aki férje – tehát a szerző édesapja – funkcióját átvéve a Magyar Népköztársaság titkosszolgálatának tagja lesz. S e pillanatban máris van egy nagyon is erős előszövegünk, Esterházy Péter Javított kiadása, erre utal is a szöveg. S a könyv harmadik részében az válik a legfontosabb kérdéssé, hogy mennyire ismerhető meg az ember, vagy megismerhető-e egyáltalán? Mert az igazi tét nem az, hogy megtudjuk-e, ki áll az álnév mögött, hanem hogy megismerhető-e valójában az, akit a név jelöl? S ki ismerhető meg, ha az anyját sem ismeri meg az ember?
A két prózai szakasz között a második részben verseket olvashatunk. A dilettáns szabadversek közlésének ugyanannyira célja a dokumentaritás fenntartása, mint a minimalizált vagy visszájára fordított kémtörténet lelki folyamatainak kapcsolata. A versek nem jók, de árulkodóak: esztétikai szinten ugyanúgy az akart, de el nem ért irodalmi tevékenység nyilvánul meg benne, ahogyan a magyar titkosszolgálat valósága is csupán a kaland pótcselekvése lesz. A hibás nyelvezetből kikövetkezhetően először valószínűleg a magyarul jól beszélő, de nem magyar anyanyelvű Pápainé, majd férje, a fordító, újságíró, fiatalon verseket is írt Forgács Marcell valódi vagy a szerző által rekonstruált verseit olvassuk. A Kádár-korszak diszkrét bája: az is verset ír, aki a költőt figyeli. Ennyi irodalommal Dunát lehetne rekeszteni.
Ám ahogyan nem mindenki költő, aki verset ír, úgy nem mindenki James Bond, aki kémkedik… Az Izraelben – azaz akkor még Palesztinában – született főhősnő valaha gyönyörű volt, ám történetünk idején már nem lehetne Bond-girl. Nagymamakorban van, beteg férjét ápolja, öngyilkosság kísérti, elege van mindenből. A tartótisztek jelentéseiből kiderül, hogy a kémnő élete egyrészt mindannak a visszavonása, amit a kémekről gondolunk. Antihős, saját illúzióinak az áldozata. Ám ennél is nagyobb törés, hogy miután a szerző neve, majd alakja is belekerül a történetbe, s idővel egyértelmű lesz, hogy a szerző, Forgách András édesanyja a főhős, ez a személyesség komoly műfaji kérdéseket is felvet. Életrajzot, vallomást vagy regényt olvasunk? Nem véletlenül került szóba Esterházy neve. A szituáció a Javított kiadásra emlékeztet, mégis más: ott az apa egyszerre bűnös és áldozat, akinek a Harmonia Caelestisben emelt szobra omlik le; itt az anya rendszerben való hite az a hübrisz, ami maga alá temeti. Mégsem lesz belőle Danilo Kis vagy Jorge Semprun lapjaira illő alak. Ahogyan a hírszerzés nem kaland, úgy a rendszerbe vetett hit sem több, mint a magyar állam bürokratikus elnyomórendszerének a kiszolgálása. Nem számít sem a család, sem a baráti kör, felfüggesztetik az ítélőerő és a józan ész, kritikátlanul.
Ám a könyv mégsem sikerült, jóllehet minden együtt volt: a téma érdekessége, a tárgy ismerete. Ám mintha nem lenne elég nagy a pofon, nem elég mélyen rándul a gyomor. Talán a személyesség miatt nem sikerült távolságot tartani. De az is lehet, hogy nem az epikus feldolgozás az igazán célravezető, ezzel az anyaggal többet kezdhetne a dramaturg, mint a regényíró. Az Élő kötet nem marad alakjaiban, konfliktusaiban a hübrisz miatt benne rejlik egy tragédia, de a hübrisz tévútja miatt egy tragikomédia is.
