Elment Szamos Miklós cukrászmester
Nem volt a barátom. Ami a kapcsolatunkat illeti – vagy most már múlt időben szólva – illette, több volt, mint barátság és kevesebb is. A szellemírója lettem, pontosabban a társírója az életrajzi könyvének. Nem szellemíró, mert a nevem szerepel a borítón és a címlapon
Szamos Miklós
Elmondom sorjában, hogyan s miként került sor erre. Több mint másfél évtizeddel ezelőtt megkeresett egy volt filmgyári kollégám, akivel számos könyvet szerkesztettünk, hogy lenne egy feladat, egy különleges feladat. Van valaki, egy jó ismerőse, aki szeretné megíratni a családi krónikáját. Már két írót elfogyasztott, akikkel nem tudott kijönni, akik nem vállalták az együttműködést megbízójukkal. Nem könnyű eset – tette hozzá a közvetítő. De próbáljam meg, hátha …
Nos, ő volt Szamos Miklós.
Éppen ráértem és szeretem a kihívásokat, főként az irodalmiakat. Mit veszíthetek? Legfeljebb én leszek a harmadik, aki nem vállalja. Felhívtam, találkozót beszéltünk meg egyik péntek délelőttre a Korona cukrászdába. Méregettük egymást, két nagyjából azonos korú úr valamikor az évezred első évtizedében. A következő pénteken már kismagnóval felszerelkezve mentem hozzá. Elkezdte mesélni a családja históriáját, főként az apjáét, én hallgattam, csak néha kérdeztem közbe, ha nagyon félrecsúszni látszott az elbeszélése. Mindketten tudtuk, hogy ez próbamunka. Semmi sem volt biztos, sem ő, hogy megbíz a feladattal, sem én, hogy vállalom-e a hosszútávú feladatot, amely kicsit vagy nem is kicsit távolabb taszít a saját terveimtől. A következő pénteken vittem a leírt, javított, fénymásolt oldalakat. Azonnal kikapta a kezemből az A/4-es lapokat, s elvonult vele cukrászdája hátsó fertályába. Olvasott, falta a sorokat, én meg a remek sajtos croissant, amit a fekete kávé mellé kértem. Láttam ám, hogy nevet az anyagon, amit furcsálltam, mert semmi mulatságos nem volt a szerb származású család történelmi viharok között kezdődő krónikájában. Aztán vettem csak észre, hogy nem a nevetés, hanem a sírás rázza az én olvasóm vállát. Ebben a pillanatban döntöttem, ezért vállaltam el ezt a munkát.
Másfél éven keresztül mentem minden pénteken (mondjuk a Nagypénteket és Karácsonyt leszámítva) a magnóval, aztán vittem a kész fejezeteket, aztán olvasta, aztán bólogatott, már nem sírt, csak élvezte, hogy megelevenedik valami a huszadik századból, egy történet, amely csak az övék. Közben kiderült, hogy majdnem egyidősek vagyunk, hogy egy évfolyamon, de más osztályban koptattuk a gimnázium padjait. Őt a közgázra, engem a bölcsészkarra sodort a sorsunk – bár amint az elbeszéléseiből kiderült, Sz. M. az életből szerzett diplomát, abból a tárgyból, hogy miként lehet szabad vállalkozóként boldogulni a szocializmusnak nevezett államalakulat végső évtizedében, majd a régi-új rend kezdő hónapjaiban. Készen lett a kézirat, szereztem hozzá könyvkiadót (Fekete Sas), meg is jelent a mű, el lehet olvasni, bizonyára porosodik néhány kötelespéldány a tékák polcain. Volt könyvbemutató is, és megjelent néhány recenzió a lapokban. Később – úgy tudom – szerb nyelvre is fordították.
Apám királysága könyvborító
Honorárium dolgában nagyvonalú volt. Kifizette, amit kértem, szemöldöke sem rándult a kimondott összeg hallatán. Írói pályafutásom legjobban fizetett munkája lett az Apám királysága című négykezes regény. A leckék, amiket kaptam, legalább annyit értek, mint az átadott bankjegyek. Megtudtam, hogyan készül az igazi krémes, a híres-neves Szamos-krémes, s közben azt is, miért bukott meg szükségszerűen a szocializmus.
Kapcsolatunk közös irodalmi kalandunk után sem szakadt meg. Ha nem is minden pénteken, de azért néhanapján találkoztunk a Várban. Szerette volna folytatni, szeretett volna egy másik regényt tető alá hozni. Ebből csak annyi jött össze, hogy egy novelláját sikerült közöltetni a Kortárs folyóiratban.
Utoljára idén, egy júniusi péntek délelőtt beszélgettem vele a Koronában egy kávé mellett. Tudtam persze a harcairól, amiket vívott. Perek, ügyvédek, foglalási fenyegetések, számomra ismeretlen, nem használatos fogalmak. Néha mesélt róluk, s négykezesünkben feketén-fehéren benne van, mi kötötte a családját – ahogy ő mondta – a Ruszihoz, azaz a slágerben is megénekelt Ruszwurm cukrászdához.
A „Ruszi” – a Ruszwurm cukrászda
Szamos Miklós – akármit mondanak a jogszabályok – nem akarta engedni, hogy elvegyék az álmait. Amikor ez mégis megtörtént – abba belehalt.
