A Logodi utca költészete
Bodrogi Csongor írása
Bodrogi Csongor
Kétszer írtam életemben a Logodi utcáról. Először még 2010-ben, amikor először sétáltam el Kosztolányi egykori házához. Másodszor pedig 2024-ben, azaz jó tizennégy évvel később. Bár nem volt egészen tudatos, úgy alakult, hogy a két szöveg beszélget, vitázik, polemizál egymással. Úgy helyes hát, ha egymás után helyezem a kettőt. Mindkettő ugyanarról szól, és ugyanazt mondja, csak egy kicsit máshogyan.
I.
Hiszek abban, hogy minden helynek van szelleme. Hogy ez miben áll, és pontosan mit jelent, azt nem tudnám megfogalmazni, de azt tudom, hogy egy erdőben máshogy érzem magam, mint egy nagyváros forgalmas utcáján, Budán máshogy, mint Pesten, a Ráday utcában máshogy, mint a Duna-parton. Ezért szeretek császkálni.
Persze talán nem kell a dolgokba „szellemet” magyarázni. Világos, hogy egy erdőben másmilyen a levegő összetétele, iontartalma, mint egy füstös nagyvárosi sugárúton, és ez a másmilyenség okozza a különbséget. Nem is ragaszkodom a „szellem” szóhoz. Elfogadom, hogy másképpen működik az agyam (ez a biológiai egység) a Váci utcában, mint a Váci úton, és megint másképp Vácon. Ettől még a különbség különbség marad. Ezért a különbségért szeretek császkálni.
Múltkor a Logodi utcát kerestem föl. Ott lakott Kosztolányi. A házat a világháborúban találat érte, és le kellett bontani. De a helye megvan: Tábor utca, Logodi utca sarok, címzés szerint Tábor utca 12., egy „zöldkerítéses ház” helye az Édes Anna utolsó fejezetében, illetve a Hajnali részegség indító képsora.
Tényleg „szegényes, elhagyott” utca benyomását keltette.
Sohasem tudtam ilyennek elképzelni. Két okból sem. Egyrészt azért, mert Kosztolányi lakott itt, aki minden volt, csak nem „szegényes” és „elhagyott”. Őt — mint nem egy rá visszaemlékező ember — afféle „királynak” képzeltem el, aki mindenre átsugározza maga körül szellemét és hatalmát. Másrészt meg: ez mégiscsak Buda. Ráadásul Buda közepe, a Vár szinte szó szerint egy ugrásnyira, és nekem Budáról mindig a jólét, a polgári jólét jut eszembe. A nagymamámék lakása a Sashegy lábánál, egy volt osztálytársam otthona a Krisztina téren, semmiképpen nem valami „szegényes, elhagyott” hely.
Valójában persze nem is volt az. Ezen a környéken többségében ma is viszonylag jólszituált emberek élnek, és ilyenek éltek Kosztolányi korában is. (Az egész Édes Anna légköréből árad a polgári jólét, melyen csak sebet ejteni tudott a világháború és a Tanácsköztársaság, de elpusztítani nem tudta.)
Vagyis van a helyben valami furcsa ellentmondásosság. Kissé odébb pillantva ugyanis már látszódnak a jólét jelei.
Úgy látszik, a hely valamiféle kettősséget sugall. A békés polgári gazdagság és a nagyon is piszlicsáré kispolgáriság kettősségét. Micsoda kincsesbánya egy írónak!
És van ebben valami szimbolikus is. Kosztolányi talán a legmagasabban járó magyar író volt, aki képes volt az egész létezést madártávlatból szemlélni. Ugyanakkor a legérzékletesebben rajzolta meg mégis a helyhez és időhöz leginkább kötődő apró részleteket. Hogyan néz ki egy falragasz, egy cselédruha, egy pinceszoba, egy pohár víz, milyen szaga van egy húszas évekbeli budai polgári lakásnak, hogyan repült el Kun Béla.
Sőt ezt a szimbolikus kettősséget maga a Hajnali részegség is kifejezi. A hálószobából előtáruló kép a hétköznapi valóságé, mely estefelé, ha magányos az ember, inkább komorrá tesz, mint jókedvűvé:
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
Egy pillantás az égre azonban kinyitja a létezés transzcendens távlatait:
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
A Logodi utcában járva én sem tudtam szabadulni a kettősség érzésétől, attól, hogy mást vártam tőle, és hogy az élmény korántsem volt nyugtalanságtól és komorságtól mentes. Ezért megpróbáltam bedobni a „trükköt”, és fölnéztem én is az égre.
És igazándiból ekkor értettem meg a hely „szellemét”. Bármily kellemes helyen (Budapest egyik legjobb helyén) lakott is Kosztolányi: neki ez a hely, ez a város, ez az ország, ez a földgolyó egyszerűen szűkös hely volt, afféle börtön, elképesztően korlátolt és buta emberekkel körülvéve, akik között alig akadt igazi barát, alig akadt igazán jó ember.
Az égre és a csillagokra pillantva mindez azonban esetlegességnek tűnik ahhoz képest, hogy akár az is előfordulhatott volna, hogy egyáltalán nem veszünk részt a létezésben. Hiszen nem pont mindegy, hol lakunk, amíg a világegyetem egyik csillagán, és nem egy másik végtelenségben, melyet jobb híján semminek nevezünk?
II.
A Logodi utca nem az én utcám. Sohasem laktam még csak a közelében sem. Soha nem lakott itt rokonom vagy ismerősöm. Egy utca valahol Budán. Ennyi a viszonyom hozzá.
Legalábbis ezt mondaná egy felületes, merőben mechanikus pillantás.
Merthogy a Logodi utcához azóta igenis közöm van, hogy elolvastam és magamba szívtam Kosztolányi Hajnali részegség című versét, amelyből – mint a költemény egyik tulajdonneve – emlékezetesen világít elő ez a szó. Úgy érzem, mindenki így lehet vele, aki ismeri és szereti azt a verset, illetve (de hát ez aligha lehet két külön halmaz) a magyar irodalmat.
Beszélgettem egyszer egy költő barátommal a Hajnali részegségről. Véleménye szerint Kosztolányi tudta, érezte, hogy neki a halála előtt van még egy nagyon fontos feladata: meg kell írnia a magyar irodalom legnagyobb versét. Ő az, aki erre alkalmas lehet, mondhatni, ő erre a hívatott el. És íme megírta.
Miért mondom ezt el? Azért, mert ha föltesszük, hogy ez így van, akkor nem lehet véletlen a tulajdonnevek kiválasztása ebben a „legnagyobb” magyar versben. Nemcsak mint szövegelem, de mint embléma is szerepük lehet. A Hajnali részegségben három tulajdonnév van: a Logodi utca, Hannibál és Budapest. Miért éppen ez a három?
Úgy hiszem, mindhárom tulajdonnév valamiféleképpen az identitásról szól. Arról, hogy ki vagyok, illetve: ki voltam én.
A másik kettővel könnyű „végeznünk”. Nyilvánvaló, hogy a globális és a nemzeti identitásról szólnak. Vagyis Kosztolányi elmondhatta: ember volt, és magyar volt. Mindkettő egyszerre, egymást nem kizáró módon, egymással a kettőt sohasem szembeállítva. A csillagok látták Hannibál hadát, és látnak engem Budapesten. Miképpen egy távoli ország régen élt alakja, úgy én is itt: egyformán a létezés részei, részesei vagyunk. (Hogy miért éppen Hannibál? Ennek taglalása külön írást érdemelne.)
De hogyan férkőzik oda harmadiknak Hannibál és Budapest mellé a Logodi utca?
A globális és a nemzeti identitás mellett Kosztolányi legalább ennyire fontosnak és alapvetőnek érezte a lokálist. Vagyis nem csupán ember vagyok, nem is csupán magyar, de egy adott környék, környezet lakója is. A szerző számára mindenekelőtt természetesen szülőföldje, a bácskai világ, Szabadka és Palics jelentették az egyik legelemibb helyélményt, miként arról A szegény kisgyermek panaszai, illetve a sárszegi regények is tanúskodnak; de később ugyanolyan alapvetővé vált számára Buda, a Krisztinaváros, a Logodi utca és környéke. Nemcsak az Édes Anna játszódik itt, de számos publicisztikájában megénekli Kosztolányi ennek a környéknek az apró eseményeit, éreztetve a mikroklímát, amely olyan sajátosan „budai”, polgári, annak jó és rossz oldalaival egyaránt.
Ez a mikrokörnyezet nem sajátosan „magyar”, és nyilván nem általánosan emberi. Mégis, elválaszthatatlan attól, aki Kosztolányi „volt”. Bizonyos, hogy más ember lett volna, ha az ő utcája a mi utcánk, avagy mondjuk a Kőér utca vagy az Andrássy út.
És van még valami, ami a Logodi utca által jelzett harmadik, lokális identitást markánsan megkülönbözteti a másik kettőtől, a globálistól és a nemzetitől. Utóbbi kettő véletlenszerű, senki sem tehet róla, hogy megszületett, és hogy hová. A lokális identitás azonban „választott” is. Tudvalevő, hogy Kosztolányi tudatosan keresett lakást ezen a környéken, és nyilvánvaló, hogy ez összefügg azzal a világlátással is, vagyis azzal a polgári életfelfogással, amelyet képviselt, és amelyet kifejezni igyekezett. Az efféle választások ugyanúgy részei és elengedhetetlen elemei az emberi sorsnak és egzisztenciának, mint a véletlenszerű elemek. Itt azonban megint csak érdemes óvakodnunk az egyoldalúságtól: nem jobban részei, és nem is kevésbé. Az ember beláthatatlan véletlenek és tudatos választások elegye. Kosztolányi életműve abban is hatalmas, hogy a kettőt mindig szintetizálta, vagyis sohasem egyoldalúan írt emberi felelősség és emberi sors életet befolyásoló szerepéről.
Azt írtam, a Logodi utca egy kissé már az én utcám is, jóllehet egy kezemen meg tudom számolni, hányszor jártam arra életemben. De vajon azért, mert magam is annak a polgári világnak a talaján állok, amely Kosztolányit jellemezte?
Igazából nem. Mármint rettentően fontos számomra a polgári kultúra, és ha életem legfontosabb szerzőit meg kellene neveznem, talán kilencven százalékukat ebből a közegből választanám. De van egy mélyebb ok. Az fontos számomra, hogy fontos legyen számunkra a lokális identitás is. Az én lokális identitásom más, mint Kosztolányié. Ez – mint mindig – választás kérdése is. Nemcsak nem tudok, nem is mindenben akarok azonosulni azzal a világgal, ami a Logodi utca. Mégis, amikor Kosztolányi a legnagyobb magyar versbe beleszőtte ezt a tulajdonnevet, valami általánosabbat jelzett: fontos, hogy válasszunk magunknak helyet, utcát, környéket, mikrovilágot.
Igen, igen, mindezt fölülírja a létezés és megsemmisülés metafizikai csodája és rémülete; de amíg élünk, addig mindig valahol és valakik között élünk, és ezt sohasem szabad elfelejteni.
Az esszé a Logodi utca költészete című szépirodalmi antológiában jelenik meg 2025-ben.
