kabai loránt: semmi szín
Kabai hol az apokalipszis előtti baljós csendet örökíti meg, hol csupán az ember esendőségére emlékeztet.
„Mindennek ez a vége, hogy nincs »vége«” (7.) – írja kabai lóránt a kötetet nyitó a csend olaja című versben, és már ezzel megteremt egy sajátos, vészjósló alaphangulatot, amit a fülszövegben Kemény István így jellemez: „ebben a könyvben elég sok a sötét gondolat, az egzisztenciális bizonytalanság, a kegyetlen önelemzés, a hitnélküliség”. A szövegek teremtette univerzumban, mintha megmerevedett volna az idő: megállíthatatlanul haladunk egy meg nem nevezett (meg nem nevezhető) katasztrófa felé, azonban sosem érjük el azt, csak baljós jeleit tapasztaljuk. Kabai hol az apokalipszis előtti baljós csendet örökíti meg (rozsdamaró, az oldószer), hol pedig csupán az ember esendőségére emlékeztet minket (kataton zihálás).
Ezek a szélsőséges képek azonban sosem válnak globális víziókká, a költő nem próbál meg széles látkörű, objektív szemlélődőként tetszelegni, helyette inkább már-már görcsös szigorúsággal ragaszkodik a szubjektivitáshoz, a saját tapasztalataihoz: „a privát élményben nyilván / nem az a lényeges, ha mindenki / saját verzióval rendelkezik, / hanem hogy senki sem tudja, / vajon a másik is ezt birtokolja-e, / vagy valami egészen mást.” (17.) – írja a hajnali védettségben, de említhetnénk akár a maradok csend első sorait is („van olyan élmény, / amit csak magának kívánhat az ember.” – 25.).
A saját tapasztalathoz való ragaszkodás azonban nem jár minden körülmények között együtt a saját hanghoz való ragaszkodással: kölcsönvett témák (hajnali védettség), kölcsönvett hangulatok – különösen Ady nyelve köszön vissza a kötet lapjain („mennyire szánalmas és szomorú minden egész (mi állítólag »eltörött«)” – 8.), de a szövegek durvaságán és a bennük megfogalmazott kilátástalanságon keresztül olyan kortárs szerzők is megidézésre kerülnek, mint Bartis Attila vagy Bodor Ádám. Szerencsére ezek az utalások nem válnak terhessé az olvasó számára, nem uralják a szöveget, hanem kiegészítik azt, és elhelyezik a magyar irodalmi hagyományban. Nem tolakodó és nem is túl agresszív kabai szövegalkotása, nem próbálja ráerőltetni az olvasóra az asszociációkat, csak megteremti a lehetőségüket.
A szövegek gyakori élőbeszédszerűsége párosulva a fent említett szubjektivitáshoz való ragaszkodással önmagában is érdekes elegyet alkot: a szövegekre rányomja bélyegét a szubjektum önmagával szembeni bizonytalansága vagy éppen elégedetlensége. Az emberi egzisztenciát így maga az ember kérdőjelezi meg: kabai versbeszélője folyamatosan elemzi, sőt boncolgatja önmagát, folyamatosan saját helyzetére kérdez rá.
Önmaga feltárásának két fontos eleme az álmok és az emlékek körüljárása. Az emlékekben, akárcsak a szövegek jelenében, gyakori a bizonytalanság („nem is ezt mondtam.” – hűlt hely 79.; „az emlékezet pedig nagyon furcsa: / a dolgok másképp állnak, mint hinnénk.” – tranzit, 44.). Ez táplálja a szubjektum bizonytalanságát is, hiszen ha az emlékek megkérdőjelezhetőek, akkor mire lehet számítani a jelentől („már nem remélem, hogy megfordulok, / sem új fejleményt, pláne hogy tehetséget, / látókört cseréljek, ilyesmire törekedni sem igyekszem” – tranzit, 43.)?
Ehhez képest az álmok mintha kicsit más szinten állnának. A versekben visszatérő tematika, hogy mi történt az álmokban, az álom-lét pedig néha mintha valósabb („álmomban voltam” – motyogás, hajnal 28.) és kedvezőbb is lenne, mint az ébrenlét bizonytalansága, mert, míg az előbbiben a szubjektum akár véget is érhet („álmomban megint meghaltam” – annak, akit 24.), utóbbiban tényleg megmerevedett minden, és a változásnak a lehetősége sem adatik meg („ha az arcát lekaparja, a maszk alatt is ugyanaz várja majd” – fantomas, 61.).
Sajnos ez a tematikus és nyelvi beszűkültség rányomja bélyegét a befogadásra. Bár a versek többsége kifejezetten erős, kabai néha mintha rutinból írná őket (most gyorsan), ráadásul a kötet olvasása közben fel-felbukkan az az érzés, hogy az éppen olvasott szöveggel mintha már találkoztunk volna, mintha a benne foglalt gondolatokat pár oldallal korábban is megírta volna a költő. Vannak olyan képek (sivatag, kavargó por), amik úgy tudják át- és átszőni a szöveget, hogy ne zavarják az olvasót elcsépeltségük ellenére, de a szubjektum magával szembeni lemondása és az örök elégedetlenség már-már fárasztóvá válnak, ahogy haladunk az olvasásban. A kötet ilyen szempontból talán erősebb lenne néhány verssel rövidebben, azonban – és ez mindenképp kabai tehetségét dicséri – nehéz rámutatni azokra a szövegekre, amelyeket nyugodt szívvel hagyhatnánk ki. Különösen annak fényében meglepő ez a bőség, hogy a versek gyakori témája éppen a beszéd, a megszólalás nehézsége, sőt az (el)hallgatás iránti vágy („déltájt pedig már megképződik bennem a gondolat, / hogy nem beszélnem, hallgatnom kívánatos.” – sit down tragedy 15.). Úgy tűnik, mintha a kötetben a bizonytalanság rögzítésének kényszere (az íráskényszer) nagyobb lenne a megszólalással szembeni ellenszenvnél.
Ez a látszólagos ellentmondás persze jól illeszkedik ahhoz a megmerevedett világhoz, amit ezek a versek teremtenek, és amiből a kötet végére sem tudunk kiszakadni. Az olvasóra nem vár megkönnyebbülés az utolsó verssel, de a könyv nem is ígér ilyet – „ez a vége, hogy nincs »vége«” (7.) – márpedig a semmi szín azon kötetek egyike, amik maradéktalanul beváltják azt, amit ígértek. Kabai határozott alkotóként viszi végig a témáit és a saját egyedi formanyelvét az egész köteten, és bár úgy érzem, hogy a pár vers kihagyásával egy kicsit fókuszáltabb és könnyebben befogadható könyvet kaphatott volna kezébe az olvasó, ez az egyes versek értékéből semmit sem vesz el.
kabai loránt: semmi szín. Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2016, 96 oldal, 2100 Ft
