Az a Kanizsa három városból állt
Gyerekszemmel a város minden részletében gyönyörködtem.
Kanizsa három városból állt a gyermekkoromban: katonavárosból, olajvárosból és sörvárosból. Jó szívvel írom le mindegyiküket, hiszen ha különböző mértékben is, az örökségem részei ők, közelebb mégis a sörösöket éreztem magamhoz. Ennek hátteréről sokat gondolkodtam; Apámnak nincs jellegzetes szerepe benne, pedig egy rövidebb munkaperiódust töltött a sörgyárban, sörös mendemondákat azonban nem hallottam tőle. Kevés beszédű ember volt, a sörös témákat ügyesen kikerülgette, a mozgó okmánybélyegről is – a kanizsaiak e különös találmányáról, miszerint a sör a polgárok közötti cserekereskedelem illegális fizetőeszköze volt – csak évtizedekkel később hallottam egy Rózsa utcabeli pajtásomtól, aki Kanizsa üzleti életének fontos kulcsfigurája lett, és szülővárosom messze földön híres sakkcsapatának a mentora. Egyik középiskolás tanárnőm férje a sörgyár ellenőrző laboratóriumában mérnökként dolgozott; a vegyipari technikumból, ahová tévedésből beírattak, gyárlátogatást szerveztek számunkra. A döntés hátránya – miszerint városunk eme országos hírű iskoláját kellett kijárnom – egész hátralévő életemet végigkíséri, mégsem aggaszt, hogy nem a gimnáziumban értem meg, mert más ember lettem, mint a legtöbb bölcsész, aki nem szagolt bele az elemek és molekulák megéledő világába.
Kanizsán, ha tudott róla, ha nem, mindenkinek köze volt a sörgyárhoz; az ott főzött sörök legkiválóbbika, a Balatoni Világos vitte el városunk hírét az országba, és a kanizsai boltok polcairól sem fogytak ki a büszke üvegek. Ezt irigyelhették is más városokban a kánikulai szárazságok idején, ahol hiánycikknek számított a sör. Igazából iszákos embernek sem számított a városban az, aki több korsóval lehajtott naponta belőle; a részegséget és elbutulást a bor okozta, a szörnyű lőre, amit, szégyenszemre, a várost övező hegyek adtak ki magukból.
A sörösök iránti érdeklődésemet több tényezőre vezetem vissza, melyben mindezek szerepet játszottak, de leginkább a sörösládákat és hordókat cipelő munkások látványa ragadott meg, ahogy a Rózsa utcából kirajzó szeneseké is a fizikai valójukban. A sörösökkel lépten-nyomon találkozhatott az ember, én meg még kerestem is az alkalmat, hogy lássam, hogyan dolgoznak. A nyomukba szegődtem, bámultam őket önfeledten, ahogy csak a gyerekek tudnak belefeledkezni dolgokba. Sneffet és több más gyereket az utcánkból a mozdonyvezetők nyűgözték le, engem ők. A szeneslovak és a söröslovak látványával sem tudtam betelni, ahogy elsuhantak előttem, ahogy súlyos fejüket lehorgasztva álltak a tűző napon, vagy reszkettek a szálkás esőben. Mintha a hozzátartozóim lettek volna. A cseresznyefákat is habos lovaknak láttam a kertünkben.
Gyerekszemmel a város minden részletében gyönyörködtem.
Kanizsán lejtősek az utcák, ahogy a dimbes-dombos dunántúli városokban. Emelkedők és völgyek közé épült települések ezek, a széljárta magasabb részek alatt, a keskeny mélyedésekben és a lápokban védettebb élet alakulhatott ki egykoron. A földrajzi adottságokat kihasználó célszerűség fontos szerepet játszott a letelepedésben. Az utcákat is gyalogutak, dűlők vágataiban kezdték el kialakítani; a roskatag, öreg házak évszázadok nyomait őrizték, ahogy egymagukban gubbasztottak. A falakból az elmeszesedett kövek kilátszottak, többségük még a törököt föltartóztató nevezetes vár maradványaiból kerülhetett oda. Az egykori várat, miután az osztrák császár leromboltatta, széthordta a város. A kanizsai szóhasználatban a „város” a Felsőtemplomtól a Főtér végéig tartó, három-négyemeletes palotákból álló épületsor. Innen terjeszkedett tovább, és nőtt egyre nagyobbra. A tompa mélyedés, ahol a Fő utca medre húzódik, még csak völgynek sem nevezhető; a négy égtáj felől kiépült sugárutak itt metszik egymást; a szelíd ereszkedők egyszerűen úgy folynak egymásba, ahogy a természetben a folyók.
A város szélén elnyúló dombtetők az Ég felé kapaszkodtak a horizontban.
A régi Rózsa utca, apró házaival, a város keleti szegélyénél húzódott egy szelíden kiszélesedő emelkedőn; ha elindultunk hazulról, előbb-utóbb lejteni kezdett az út előttünk. Egyik vége enyhe kanyarulat után az Attila utcába torkollott, a másik merőleges volt a Teleki utcára, és a Tavasz utcában folytatódott a Katonarét felé, amelyet a mélyvasút árka zárt le. A mi házunk a kaposvári és a balatoni országút között állt félúton.
A városban mindig találkozhattunk katonákkal. A hidegháború éveiben, amikor még létezett a keleti meg a nyugati tömb, Kanizsa több laktanyának adott otthont, a határövezet része volt, védőbástya az ország délnyugati csücskében. A kertünk végétől hatalmas búzatábla hullámzott a Szabadhegy felé. A mező határában, a Sánc felőli városrésznél állt a Dózsa laktanya, ahol a Varsói Szerződés első lépcsős alakulata állomásozott. Amikor a Rózsa és a Teleki utca találkozásában, hosszanti irányban a régi víztoronyig, épp e helyőrség kiszolgálására tiszti lakótelep épült, vette kezdetét a gyermekkorom elbontása, amit máig sem tudtam kiheverni. Bármennyi katonát helyeztek is el a laktanyákban, a várost nem járta át a militarizmus levegője; szabad volt szóba elegyedni a kiskatonákkal, jelvényeket, harci kitűzőket gyűjtöttünk, és versenyeztünk, hogy kinek lesz több belőlük. Néhány kiskatonának a kedvében jártam, amikor cigarettát meg pálinkát csempésztem be a Dózsa laktanya falán, miután pedig a Bátyám is ott szolgált, kötelességemnek éreztem ezt a csínyt még többször megismételni; ezzel jó pontokat szereztem a Bátyám katonatársainál, akiknek szabolcsi dialektusát először értetlenül hallgattam, aztán csak-csak kihámoztam néhány szót, vagyis lassan megértettem őket.
2009-ben baráti meghívásra Kuvaitba utaztunk a feleségemmel. Késő este indult a gép Frankfurtból, majd onnan átszállással jutottunk el Dohába. Leszállás előtt a hajnali látvány a katari légitársaság óriásgépének fedélzetén, ahogy a fúrótornyok gyújtólángjai vörösen lobogtak kilencezer méterrel a szárnyak alatt, az éjszakai hosszú utazás minden fáradalmáért kárpótolt. Amit átéltem, csupán a gyermekkor élményeihez hasonlítható – amelyben volt olajos motívum. Kanizsa még a hatvanas–hetvenes években is ezer szállal kötődött az olajhoz, ezért aztán néhány nappal korábban tréfásan úgy búcsúztam el Bátyámtól – aki olajipari technikusként több mint negyven évet húzott le a szakmában –, hogy „a zalai olajmezőkről a kuvaiti olajmezőkre” visz az utam.
Csakhogy a gép teste alatt hosszantin futó lángcsíkok az éjszaka mélyében minden addigi képzetemet megváltoztatták az olajról. Nekem a kanizsai olajosságról a Sétakert melletti szép, a rendezettségével és kerti kultúrájával irigyelt villanegyed, a MAORT-telep adott hírt. Ha egyszer visszatelepednék a városba, szoktam mondogatni magamnak, ott élném hátralévő napjaimat. De valójában bárhol vagyok is a Földön, visszaköltözés nélkül is kanizsai maradtam. Kanizsához láncolt helyi érdekű utazó, amilyennek a Bátyámat láttam a halála előtti napon. Lélekben közel költözöm tehát a kanizsai temető Hidegházához, ha a tőle kőhajításra lévő MAORT-telepre gondolok.
Rám, mint a családfa utolsó hajtására azonban csak a temetője ragacsos földje tart igényt.
A kanizsai Sétakert ligetszerű őspark, területe nem valami hatalmas, de megállja a helyét társai között, amelyek hozzá hasonlóan az Osztrák–Magyar Monarchia városfejlesztésének impozáns termékei. Valamikor a 19. század utolsó évtizedeiben jelölhették ki a helyét, egy még elhagyatott területen, a város akkori határában. Lejtője szép kilátást nyújtott a pályaudvar Ligetváros felé terebélyesedő sínhálózatára, és az újonnan emelt vasúti kiszolgáló épületekre. Onnan szabad szemmel is jól kivehetők voltak a Kiskanizsa irányában töppedten megbújó majorok, a gazdasági cselédség nyomorúságos lakhelyei, amelyeket 45 kora tavaszán amerikai bombatalálatok söpörtek el. Ahogy a fiumei vasút bekapcsolta a félreeső várost az ország ipari vérkeringésébe, a kereskedelem fejlődésnek indult, de a Sétakert ezzel kezdett összébb szorulni. Keleti részén húzódott a római katolikus temető; a második világháború előtti zalai olajkitermelést irányító amerikai mérnökök számára építették meg a Maort-telepet a téglagyár és sörgyár felé eső, elbozótosodott részen. Vele átellenben, szabad szemmel is jól láthatóan sötét csík vésődött a horizontba, ebben futott a déli vasút pályája, amely fölött kovácsoltvas gyaloghidat emeltek; ez kötötte össze a Sétakertet a régi, 19. századi városmaggal. Később a temetőoldali főkaputól karnyújtásnyira építettek egy széles hidat is a lovaskocsik és az autók számára. Az óriáspark zavartalan idilljéhez azonban minden valószínűség szerint a gyaloghíd tartozott hozzá: rajta közelítették meg az idevalósiak a sudár jegenyéket, a vastag törzsű, barokkos tölgyeket, a fejmagasságig növesztett bokrok nyújtotta árnyékos kitérőket, amelyek elé fehérre festett hosszú padokat állítottak. A Sétakertet több irányból is kacskaringós gyalogutak szelték át, a kis kereszteződéseket kőbástyák díszítették. Évszázados jegenyéi, óriás gesztenyefái, a mélyvasút peremén megkapaszkodott nyárfái tavasztól őszig hatalmas árnyékot vetettek a dús aljnövényzetre, a különös virágszínekben pompázó, ember nagyságú bokrokra, vadrózsatövekre, melyek saját örömükre szaporodtak és terebélyesedtek, néhány helyütt már áthatolhatatlan sövényt alkotva a gyalogutak kitaposott szegélye mentén. Távolabb vasfedelű pihenők nyújtózkodtak a kékesszürke fényben, melyeket az első világháború előtt állítottak szorgos városvédők, és a békeidők hangulatát idézték föl, miként a Városi Könyvtár emeleti olvasójában lapozgatott albumképek is kisiskolás koromban. A Sétakertben Nagyanyám átfogta a vállamat, amikor megpihentünk az egyik padnál. A levegő poros volt, júliusi forróság töltötte meg a parkot, néha egy-egy fénysugár áttörte a lombokat, és a könnyű széltől meglibbentek fölöttünk a levelek.
Az ember valahogy mindig utánamegy az emlékeinek és olvasmányélményeinek, a közvetlen tárgyi világban és környezetben is mindig kikeresi azt, amihez a múltjával kapcsolódni tud. Azonosulás ez, egyfajta beleélés, amikor az ember önmagára kíváncsi, ahol alaposabb ismerője lehet önmagának.
Kanizsa az 1880-as évektől kezdve az iparosodás és kereskedelem lázában égett, a polgárosodásnak és városiasodásnak a legjobb formáját mutatta. Hamar ráébredt a fiumei vasútvonal megépítésével járó lehetőségekre: kis túlzással az ország tengeri kapujává vált, és ezt a szerencse-javát – becsületére legyen mondva – példamutatón ki is aknázta. Bankok telepedtek meg a főutcán, szecessziós stílusú bérpaloták emelkedtek, még villamospályát is terveztek a városba; ez utóbbi tervet az első világháború kitörése keresztülhúzta ugyan, de Kanizsa egykori polgárainak eufóriájáról szép és irigylésre méltó tanulsággal szolgál máig sokunk számára.
A Nagykanizsai Maláta és Serfőzde Rt.-t Gutmann Vilmos alapította 1892-ben. Az épületeket Konečný és Nedelník proszniczi építészmérnökök tervezték, a berendezést a Ringhofer cég szállította. A kezdeti időszakban cseh és morva munkások dolgoztak a sörfőzdében, a kanizsaiak tőlük tanultak el a mesterfogásokat. Röviddel ezután a hazaiak mellett Fiumében, Triesztben, Splitben és Pulában is kocsmát nyitott a gyár. Följegyzés tanúsítja, hogy a budapesti millenniumi kiállításon városunk sörét oklevéllel díjazták. Két nyugodt évized után először az első világháború hatott kedvezőtlenül a termelésre, majd az 1933-as gazdasági válság bénította meg a sörgyár működését. A sok pusztítással járó újabb világégéssel pedig nemcsak a város, hanem sörgyártás is veszített; csak 1954-ben döntött az ország új vezetése arról, hogy romjaiból újjáépítik a sörgyárat és egyúttal vele a malátaüzemet is. Az első sörfejtésre a következő évben, 1955-ben került sor; a kanizsai sör hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évekbeli nagy korszaka itt vette a kezdetét. Sörösnek lenni fönt is, lent is a társadalmi ranglétrán kiváltságot jelentett, mert a hétköznapi életben jó valutának bizonyult a sör. Erről több legenda is elterjedt a városban, néha zamatos részletekkel. Mondták a sört még „mozgó okmánybélyegnek” is, történetekkel fűszerezve a kanizsai sörnek ezt a szerepét. A „fizetőeszköz” és az „okmánybélyeg” persze – kikerülve a kereskedelmi láncot – közvetlenül a gyárból érte el a címzettet. Volt, amikor tiketten becserélt csatos-üveg formájában, ám többnyire kicsempészve a gyárból, ládákban, rekeszekben, vagy a kocsik csomagtartójának mélyén. Ritkán érte a rajtkapott sörösöket szemrehányás a titkos műveletért, sokszor pedig fölsőbb utasításra történt a „mozgó okmánybélyeg” használata. A sör jótékonyan befolyásolta a város, sőt a megye életét, nagyobb hatással volt az ügyek intézésére, mint a Kádár-kor egyik nagy vívmánya, a „szocialista összeköttetés”. 2010-ben Nagy László egykori sörfőző például a Zalai Hírlapban azt mondta, a kanizsai sörnek köszönhetően sokszor előfordult, hogy kivételezettnek érezte magát, volt, hogy a strandbelépőjét engedték el, máskor meg szállást kapott pár üveg kanizsaiért.
Kanizsa a katonák, az olajosok, és a sörösök városa is volt abban az időben. A katonaságért 1989 után kevés fej fájdult meg az én környezetemben, az olajosok emléke örökké a szívemben él. Ha kérdezik, az első helyen azt a veszteségemet említem a szülővárosommal kapcsolatban, amelyik jókora lyukat ütött a kanizsaiak önbecsülésén: a sörös hagyományt ugyanis a 89-es rendszerváltozással elpusztították. Amikor szégyenszemre – és sok derék kanizsai jó szándéka ellenére – bezárták a gyárat, nem a kutak apadtak ki és a mesterek mondtak csődöt; a szerencse pártolt el a kanizsai sörgyártól. Beszélik, hogy sokan és sokféleképp akartak rátenyerelni erre a busás pénzforrásra, és a messziről jött ember kapzsiságával, szégyenszemre, összezavarták a helyi viszonyokat. Hagyták, hogy nyerészkedők rontsanak rá a sörgyártás dunántúli fellegvárára, és elvesszen száz év gyümölcse, teljesen kiüresedjen a monumentális gyártelep, leszereljék az ügyes gépeket, és átengedjék az enyészetnek a szépséges malátázó tornyokat.
Hát ki ne siratta volna, és siratná ma is a sörgyár kimúlását, akinek egy csöpp kanizsai vér folydogál az ereiben!
Fejezet a szerző A Kanizsai Hidegház című, a Prae Kiadónál megjelenő prózakötetéből
