A Kanizsai Hidegház

|

Feketeleves

Mohai V. Lajos regényrészlete

Aligha tudnám valaha is elfelejteni azt a napot ezerkilecszázhatvannyolc nyaráról, amikor megvettem a Magvető Kiadó Albatrosz sorozatából Raymond Chandler amerikai író Hosszú álom című regényét.

Ez még önállóságom kezdetén történt, vagy még azelőtt, amikor minden elérhető földi jóval elláttak a szüleim, erejükön felül, megcsapolva, sőt többnyire inkább meghiúsítva saját életük örömforrásait, amely a hatvanas években alig-alig csörgedezett még, és később se ontotta bőséggel az ajándékait.  Ez lett az első, a saját, összekuporgatott pénzemen vett könyvem, könyvtáramnak az első darabja, amelyet aztán bölcsészéveim alatt gyűjtöttem össze a budapesti antikváriumokból, kosztpénzen spórolva, határtalan lelkesedéssel, és szívós elszántsággal, mint aki nem akarja a szavát megszegni, mert úgy gondolta, hogy életet az olvasásra tette föl. Ezért a körúti antikváriumokban töltött délelőtti órákat tartottam a leghasznosabbnak azután is, hogy különféle, unalmas, és megalázónak érzett pénzkereső foglalkozásokra kellett pazarolnom az időmet „kilépve az életbe”, amely minden másnak látszott, csak életnek nem. Mindenesetre ideáinkat szétdúlta a valóság, és úgy megdermedtünk benne, mintha csapdába estünk volna.

Tizenkét éves voltam. Ha belelapozok, megperzsel az emlékezés. A gyermekkor levegőjét érzem, a könyv jó szívvel van irántam. Féltett kincsem, számtalanszor merítettem erőt belőle, és volt életemnek egy olyan kicsorbult időszaka, amikor angyali ajándékként – az Esti Kornél mellett – hozzátartozott lelki egyensúlyom helyreállításához. A bölcsészkari éveket követő senkiföldjén volt ez, amikor egy eldugott szoba sarkából néztem a világra egy Buda környéki sváb faluban, egy csúnya kőházhoz toldott féltetős épületrészben, amely a temető sarkához esett közel, olyan közel, hogy mindig hallottam az ásók és a csákányok hangját a temetések reggelén, amikor a földet megnyitották a koporsók előtt. Ez a könyv föloldotta a szorongásaimat, mint a jó irodalom mindig megteszi. Az olvasás alkalmainak viszontagságai, amikor a villamoson, buszon egyensúlyozva, parkok árnyas fái alatt, huzatos teraszok széleinél megbújtam vele az emberek között, vagy keserves éjszakák magányát gyúrtam le vele, a számos életbeli viszontagság, melyet az eltelt hosszú évek alatt elszenvedett, alaposan megviselte, itt-ott már behasadoztak a lapjai, a gyenge minőségű papír sarkaiból letöredezett egy-egy darab, mintha lemállott volna a múltamból valami ezekkel a papírdarabocskákkal, de még  egészben megőrződött nekem. Semmivel nem összetéveszthető érzés az ujjaimmal megérinteni ma is.

Védem, mint a tulajdon életemet, mert az élet könyvek lapjaira van írva, ahogy azt már kiskoromban is elképzeltem, és amit azóta néhány kedvenc szerzőm a szélrózsa minden irányából titokzatosan sugalmazott. Ez akkortájt történhetett, amikor a halottak nevét először érintettem meg ujjaimmal a mohos családi sírkövön, és már mindenki előtt kérkedtem, hogy ismerem az ábécé betűit, tudok olvasni, pedig még iskolába se írattak be a szüleim.

Sokáig nem gondoltam, hogy a könyv megvásárlásának történetével egyszer majd előhozakodom, és megengedhetem magamnak a fényűzést, hogy mások elé tárjam mindazt, amelyet aznap éltem át. Ma már kicsit álomszerűnek tűnik, mint valami távoli utazás. De ez mit sem változtat azon, hogy az élmény belső magja vele maradt sorsszerű, eleven kísértésként, amelyet minden lépésemkor magamon érzek: amikor ez az eset megtörtént velem, még nem sejthettem, egy teljes élet sem lesz majd elegendő nekem sem, hogy kilépjek a saját árnyékomból, és megszabaduljak attól, amit magammal cipelek múltba vesző énemből.

Kanizsán igazi könyvesbolt egy volt, a Felsőtemplom közelében, a Deák téri a taxiállomásnál, a Csengery utca sarkán, de nem is a Deák teret lezáró sarokházban, hanem kicsit följebb, ahol elkezdett a tölcsérszerű tér kiöblösödni, és a járda emelkedni kezdett.

A Felsőtemplom mögött földszintes, kicsinyke házak gubbasztottak apró udvarokkal, ahol a házfalak mellé beszorítva csak néhány virágágyásnak, és tömzsi bokornak jutott hely. A féltetős épületek bent ültek egy kicsinyke mélyedésben, amely alig volt néhány utcasaroknyi. Ez a két-három kicsi házsor mégis a dimbes-dombos város fölé emelkedett, főleg a napsütésben. Itt vezetett keresztül az út a kórházhoz, a tűzoltószertár melletti egyenesen pedig a temetőhöz lehetett kiérni, melyet kocsiút választott el a Sétakerttől.

Izgalmamban föl-alá sétáltam a Deák téren a taxiállomás körül, a Felsőtemplom előtti téren egyik padról a másikra ültem át.

Nekem a Nagy Lajos könyvesbolt kirakata volt a városban a legszebb üzlet. Valószínűleg ennek a korai tévedésemnek az ára, hogy írással igyekszem a szív karbantartását elvégezni.

Állt egy könyvesbódé az I. Bolgárhadsereg útján, az épülő keleti városrész ábécéje mellett, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalaté. A szűk kalitkaszerű építményben idős néni ült, aki szinte csak a munkájának élt, napestig nyitva tartott, komolyan vett mindenkit, aki hozzá fordult valamilyen szép könyvért, olvasnivalóért, és bárki kérdezte, volt hozzá egy kedves szava. Hazafelé az iskolából sokszor elcsábultam az egymás melletti könyvek kusza összevisszaságától, és ettől a színes világtól hamarabb alábbhagyott bennem a tanítás izgalma, amelytől máskor órákig képtelen voltam szabadulni. A néni jóindulata is megdobogtatta a szívemet, mintha csak nekem szólt volna a derűje; először végighallgatta az iskolai beszámolómat, odafigyelt minden szóra, érdeklődött a tanárokról, és néhány szóval elmagyarázta egyik-másik furcsa megnyilvánulások okát, majd gyengéden azt mondta, hogy ne bánkódjak miattuk. Ezután jött el a fő pillanat, és megmutatta az újonnan érkezett könyveket, amelyeket a pult alól vett elő, mert megvárta, amíg megérkezem, és csak azután rakta ki a portékáját közszemlére. A következő ősszel azonban a pavilont váratlanul elbontották, és a néninek nyoma veszett, mintha elnyelte volna a föld. Egyedüli ismerősként az otromba földszentes ábécé maradt ott, ahová később nem szívesen mentem, ha boltba küldtek.

A hatvanas évek végén erősen hatottak még múlt kísértetei, és ehhez igyekezett igazodni a könyvkiadás is. A ponyva kiátkozott termék volt, és minden puha fedelű könyvet ez tett gyanússá.   A detektívtörténetnek sem volt sok becsülete, és ez a szemlélet leszivárgott egészen a Deák téri könyvesboltig. De lehet, hogy ez csak utólagos okoskodás, és semmi köze nincs az én esetemhez, mert megtanultam közben, hogy az életben máshogy történnek a dolgok, mint az én fantáziámban. Azóta sokszor voltam szenvedő alanya a butaság és a rosszindulat legkülönbözőbb formáinak, valamennyire érettebb fejjel is, vagy ahogy Kanizsán mondták, kicsit kikupálódva. Arra a rémálomszerű epizódra azonban talán semmi sem fog hasonlítani az életemből, amely a Hosszú álom megvásárlásánál ért: amikor kértem a könyvet, kiderült, hogy a kirakatban lévő példány az utolsó a boltban, ezért az eladónak onnan kell kihalászni. Dünnyögve érte nyúlt, de olyan ügyetlenül, hogy a felpolcolt könyvek közül többet levert; morgolódni kezdett, és ugyanazzal a mozdulattal, amellyel kiemelte, hozzám vágta a barna fedelű Chandlert. – Ez kell neked, ez a szemét? Ez a szemét? – ordította. – Tudják a szüleid, mit olvasol?

Undor és düh suhant át a tekintetén, én pedig ijedtemben fölkaptam a könyvet földről, és fizetés nélkül kirohantam az ajtón.

Vacogtam a félelemtől.

Nem értettem semmit az egészből.

Szégyenemben, mint amikor rossz fát tettem volna a tűzre, és el akartam menekülni a világ elől, lélekszakadva futni kezdtem. Az út a Fölsőtemplomhoz vezetett, és a temetőnél végződött.

A Nap erősen tűzött, de az alacsony, földbe töpörödött házak szinte semmi árnyékot nem vetettek a járdára. Elhagytam a tűzoltólaktanyát, és gyötrelmes futásom mind jobban kifárasztott.  Égett az arcom, ziháltam. Amikor már a vasúti hídon is túljutottam, közvetlenül a temető előtt, hirtelen jobbra fordultam a Sétakertbe. A Katonarét után a városnak ez a része nőtt a szívemhez legjobban, odaadó támasza volt magányomnak. A nyurga fák most is oltalmukba vettek, és lassan kezdtem megnyugodni. Bele-belelapoztam a könyvbe: az utolsó oldalon találtam néhány olyan mondatot, amely mintha az Égből pottyant volna le, mert ezek a mondatok korábbi olvasmányaimra semmiben sem emlékeztetettek; ki tudja meddig meredtem a betűkre.

Szinte megszűnt körülöttem a világ. Akkor olvastam először a Hosszú álom elmúlásról és halálról szóló meditációját költészetről, és filozófiáról. Az egészből persze alig fogtam föl valamit:

Ugyan mit tesz az, gondoltam, hogy hol fekszik az ember, ha egyszer meghalt? Egy szennyes akna mélyén vagy márványobeliszk alatt, a hegytetőn? Halott már; örök álomra hajtotta a fejét…

De hosszú éveken keresztül elalvás előtt a sötét szobában, mikor a szívemen megült a bánat, és szemhéjamra az elmúlt nap nehéz súlya települt rá, mint egy ólommal tömött zsák, mindig ezek a misztikus mondatok csipkedték a bensőmet.

Hiába vártam, nem jött az álom.

Részlet a szerző A Kanizsai Hidegház című,  a Prae Kiadónál  2022-ben megjelenő könyvéből.

CÍMKÉK: