Mohai V. Lajos új kötete 44 év kritikai írásainak gyűjteménye
„Olyan rövid, szabott terjedelemben mond el lényegeket, hogy mintha Nemes Nagy Ágnest, Ottlikot hallgatnám, továbbá mestereimet. Egyáltalán, öreg írófigurát, engem, Mohait meg-könnyeztet nemcsak azzal, hogy – egy 1956-ban született író tollából! – az 1956–68 közti magyar irodalmi nézetvilágot kapok lenyűgöző, semmiben nem mutatványosi, showmani modorban, hanem azzal a fanyar eleganciával is, mely – mit mondjak? – az irodalomról „valló” szólás férfias kedvessége a szigorban. De ez a szigor nem tanáros, a regényelemzések gyorsak, lényegre törőek, egymásba indázók, ismeretközlők. S micsoda képélesség!
Ahogy Mándyt, akit én Mészölynél kicsit nagyobb írónak tartok, Mohai abszolút nagyságnak látja szintén, finoman utal korlátaira – Budapest, népréteg. Mészöly reménytelenség-ostrom-lását ő nagyra veszi, helyesen, s igazán lelkem dolga, hogy túl sok kis-mészöly-illető riaszt el engem a világ ügyeitől, meg a velünk, írókkal a nap 25. órájában sem törődő közembereké. Kosztolányi és Kosztolányiné históriája félmondatokban elevenedik meg úgy, hogy magam két oldalon szaporítanám arról a szót. Mohai, legyen szabad kimondanom, ennek a Kellér Andort tárgyra szorító, sokban utolérő fényű, idéző, Illés Endrét modernizáló, Ottlik próza-dolgaiban pariban, szakmai egyenrangúságban járó művelője, szerencsére nem virtuóza. Föld, föld! Ezt kiáltom munkáinak olvastán. Teljesen mindegy nekem, rólam mit ír, meg hogy… hagyom. Mint orvosok, a beteg fölé hajolva, úgy vagyok én itt Mohaival. Az igazságot, a kemény alapvonaljátékot hozza. De ha Mohai úgy dönt, hogy keresztlabda, szerva-és-háló-hoz!, akkor ma legföljebb hozzá hasonló jók vannak mezőnyünkben, alig ketten-hárman, de jobbak alig. Mondom még egyszer: célratörő lényegismertetés világossága, bátorsága koszto-lányis-újholdas.
Messzi ködből érzem csak a világot, mint egykor, harmincnál több éve A vívóterem című versemben írtam, legyen, ha a sértés kisszerűsége „halálos” is, messzi, halk zaj… az esszé pedig szóljon arról, amit nem érünk föl karddal, sem ésszel. Mohai otthonossá, evidenssé teszi az ész irodalmi dolgait.”
TANDORI DEZSŐ, 2009
