A Houellebecq-jelenség

|

Michel Houellebecq – anéantir

Mitől lett ez a hótpesszimista, hajléktalan lelkű író Európa kedvence? Kérdem én új regényének címbejelentése kapcsán

Michel Houellebecq             Fotó: Wikipédia

Fura világsztár ez a Michel Houellebecq: most, 2022-ben jelent meg a nyolcadik regénye – az anéantir, így, kisbetűvel: „megsemmisítés”. A korábbiakat (A harcmező kiterjesztését (1994) meg az Elemi részecskéket (1998) és persze a Behódolás címűt) böngésztem, de a gyomrom forgott tőlük: szingli pasik, akikből már kihalt az erotikus vágy, nem is jön rájuk a gerjedelem, de céltalan bolyongásaikban hivatalban, vagy csak úgy rémes unalmasak, legfeljebb együtt dagonyáznak valami fürdőben. Csajok csak távolról, merthogy a szex már lassan kiszorul az életből – mondja a szerző. Szerinte az egyenlőtlen társadalmi berendezkedésben csak egy kisebbségnek vannak női (bár tagjai nem élvezik a velük való testi érintkezést), a többség meg szexuális nyomorban él, frusztrált, akiknek legfeljebb maszturbálásra telik – mondja a szerző a Harcmező kiterjesztésének egy helyén. Mert a szexuális nyomor nála mintegy az európai életforma – mit mondjak: a piacgazdaság – sorvadásának metaforája. Legalábbis így veszem le a regény hangulatát.

Írásai félig-meddig disztópiák, vagyis valami megnyomorító, lepukkant jövőben játszódnak. (A mostani, az anéantir című például 2027-be látogat…) Hiába a jövőkutatás, nekem ezek a históriák valahogy gusztustalanok. Hogy érthető legyek, veszem a Behódolás című, kivételesen politizáló regényét – tán a Houellebecq-sorozatból a legjobbat –, ami ugyancsak a jövőben játszódik: az arab kalifátus behatol a párizsi egyetembe, és a főszereplő rektort szép lassan ráveszi, hogy térjen be mohamedánnak, pénz meg rektorátus, meg tanszék lesz stb. A csábítás hatásos, a pasi be is tér, de a lavina gurul tovább, a francia elnökválasztást is egy muszlim nyeri. Ezúttal azért forgott a gyomrom, mert a regény akkor jött ki franciául, amikor a Charlie Hebdo szatirikus lapszerkesztőség elleni mészárlás történt, 2015 januárjában. Na jó, az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy a kiadó (Flammarion) észbe kapott, és pár nappal eltolták a könyvbemutatót e tizenkét ember lemészárlásának eseményétől… De akkor is: országszerte, sőt Európa több nagyvárosában heteken keresztül „én is Charlie vagyok” táblákkal tüntettek a felháborodott népek. Az forgatta a gyomrom, hogy ettől még nagyobb példányszámot ért el a Behódolás…

A disztópia, a nyomorúságos jövőkép – legalábbis a közönség körében – minden regényében bejött: a szex felejtős, a magány elviselhetetlen és persze szivárog a muszlim befolyás, nem is annyira a francia egyetemeken, mint a közéletben. Meg is vádolták Houellebecqet rasszizmussal, miszerint a Behódolás című regénye a muszlimok feljelentése… De az író nem rasszista, csak Európára tekint úgy, mint valami zombi képletre: a Nyugat lerohadt, benne az elidegenedett, céltalan emberek úgy élnek, mint a hajléktalanok: kilátástalanul.

Itt kaptam fel a fejem: mitől lett ez a voltaképp száraz, pesszimista – olykor uncsi – regényíró ennyire felkapott? Ma már sokan Európa legnagyobb írójának tartják. A Goncourt-díj (2010) csak hab a tortán, Houellebecq regényei nem is annyira Franciaországban, mint Európa fejlett országaiban lettek bestsellerek, olasz és német kiadásának példányszáma egekbe szállt. (Pedig angol kritikusa a The Financial Timesban „Franciaország ’enfant misérable’-jának, (szerencsétlen gyermekének) nevezi az írót…) A filozófus Bernard-Henri Lévyvel levelezve (Közellenségek címmel jelent meg írásos társalgásuk) Houellebecq bedobja az embergyűlölet fogalmát, amit Henri Lévy felkap: „…hogy miért áll hozzám közel ’ez a gondolat’? Amikor Bangladesben félpercenként kerültem szembe a leírhatatlan nyomorral, valóban feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg megéri-e ebben a formában embernek lenni?” Így aztán az Algírból származó Henri Lévy és a Réunionból jött (Algírban nevelkedett) Houellebecq egymásra találnak: ez utóbbi igazolva érezheti emberundorát. Mert az is színezi prózáját. Mit mondjak, a mai Európában a civilizáció-kritika egyik eleme épp ez a modern mizantrópia, Houellebecqnek meg pont ez az írói „anyanyelve”.

Szerintem a lepusztulás prófétája a jövőnélküliségben élő középosztály rétegeiben, az önsajnálat kultúrájában lett népszerű. Szerintük Houellebecq azt írta meg, amitől ezek a rétegek félnek, vagy amit a köznapokban tapasztalnak. Tán ez hihetetlen sikerének titka.

Mondom, ezt az új regényét még nem olvastam, ez itt csak egy „címbejelentés”, de ahogy böngészek utána, a Megsemmisülés (vagy önmegsemmisítés, ahogy akarod…) halványan Macron elnök késői korszakában játszódik, de főszerepben az elnök tanácsadója áll, feleségével, akivel alig szeretkeznek.

Ennél többet nem tudok még mondani, csak ámulok Houellebecq mutációján: ahogy sejtem, ebben a regényben ez a hótpesszimista író még romantikázik is. De majd, ha végzek böngészésével – hétszázharminc oldalas vaskos, az írótól szokatlan terjedelmű próza, lesz itt dolgom elég. Később tán mást (többet) tudok mondani. Most csak jelentem, hogy a sztárszerző új könyvvel, mellékesen egy kis Macron-ellenes szurka-piszkával jelentkezett be a bestsellerlistákra.

A Houellebecq-jelenség tehát tovább ragyog.

CÍMKÉK: