Fábián István versei
DON QUIJOTE ÉS ROCINANTE TANAKODNAK
A HOLDNAK DÖNTÖTT LÉTRA
a költészet:
Holdnak döntött létra,
lélegzet pára-maradéka,
nem jó semmire.
csak mint a levegővétel,
perlekedik a mindenséggel,
a vers nem számol,
csak az egésszel.
AZ ÜNNEP ELÉ
(2022 08 20)
Már nem zászló. Szemfedő.
Arcunkról foszló ország.
Mondanám: veronika-kendő,
ha arcunk érdemelné.
De nincs izzadtság se vér,
ledőlünk árnyékunk mellé.
Ha irgalom volna is,
csak árnyunkat emelné.
HŰSÉG AZ OTTHAGYOTT KAVICSHOZ
Mint őszöket túlélt gyümölcs,
ki fekete ágán kapaszkodik,
a mélység fölött himbál a szív,
hol fehér ösvények kanyarognak
a domboldalon légző hangamezőkkel
föl egészen a hegy zúgó csendjéig,
ahol lelkedig átfúj a szél,
ahonnan már leejti virágszoknyáját a magasság
és szemhéjad alá csukódik minden szépség.
Ott virágok üzletelnek a halállal,
gyökerek és szökni kész szirmok közt
jár föl-le a válthatatlan idő.
A gyökerek s a szirmok között megfeszül,
pengve sikolt a létezés köldökzsinórja, s a füvek,
dagadó virágszárak közt nézd, ott a kavics!
Az a kavics aranyszőke fény a hullámzó zöldben.
Hűvös csepp mozdulatlan súllyal. Sötét árnyában
fekszik. Lehetne egyetlen akár. Hagyd ott!
LEGYEN, HA VAN
Ne búsulj,
begyógyul a szántott föld utánad,
ahogy a Föld is.
Szilaj ünnepe újraéled,
nem lesz ember és nem lesz állat,
csak az önmagában
fürdőző élet.
Mivé lett a szerelem
a hús, a sejtek vad ünnepéből?
Beszélj azzal az áccsal, mert
a szelídség bőrömbe tép,
vérzik óceán s belédől a tenger,
váltsd meg korbáccsal, ha kell:
voltak imák. És volt az ember.
ORSZÁG, 2022
Ne bánkódj,
nincs semmi baj.
Tovább nő
a köröm,
tovább a haj
és bezárt pofádon
a borosta is
kiütközik.
Ne bánkódj,
a búzaföldig
lóg az ég
s mint lelkes jojó
le-föl zuhan
a boldog pacsirta:
Otthona mélység,
s a biztos fönti kék.
És zöldben ég
a szép folyó,
kinek szíve
megtartó örvény.
Tudja az
anyját elhagyó,
ami történt: Nem
az a törvény.
