Dul Károly története
Amit hallgatok, zenét, az az ő csöndje. Ehhez ne piszkáljatok…
Ez az Ő csöndje, ehhez ne piszkáljatok, mintha döglött bogarat, gyíkot délután szalmaszállal! Ezt a csöndet Ő gyűjti vassisakba, cipeli hóna alatt, ballag a vízre lejtő partokon, erdőből kibukkan mélyülő zöldben, s akkor megtorpan fölötte, megáll az ég! Hátrálnak varjak, curikkolnak fák, rókák és galambok. Széteső térddel, tüdővel eljut a Folyóhoz: szürkületi vaspánt előtte, kígyó fut át a lábán, azután halak bújnak bogos kezéhez, évszázadnyi csöndet hoz lyukas rohamsisakban.
Azt majd kikeni cementtel. Csirkeitatónak.
De addig hátravan néhány halál, s Nagyapa halálát megszámolni nehéz. Persze, első: a Kocsma! Nem, előbb az Első Háború! Lövészárokban felejtették átlőtt tüdővel, fölnyílt kulcscsonttal és hónapok múltán leírták: óhatatlan veszteséget. Addigra Nagyapát jótét lelkek összeeszkábálták, s – a hivatalos gyászjelentés megérkeztének hetében – hazakézbesítették. Ő az okmányt köszönettel átvette, engedelmesen fölépült, és mint hősi halott, kovácsműhelyt nyitott, feleség után nézett, de ez már sok volt a kocsma vitézeinek: mázsás hulla után ne forogjanak lányok, büdös a bőrkötény, büdös a lángoló vas, a sistergő víz, ő maga büdös: dögöljön! röffent a Kocsma, és alóla a széket kirúgták. Fogadásból. Akkor zuhant a hús, szakadt a gerinc, Nagyapa hörgött és zörgött kezeivel, mint a rák. Azt mondták: halott. Maradok, mondta Ő, a csigolyacérna összeforrt, Nagyapa gyártódott újabb sorozásra, hasadt dereka hiába, de előbb elvett s temetett két feleséget, de közben nemzett és fölnevelt három fiat, míg érkezett újabb toborzó, menjék háborúzni: álomi magyar huszár! Akkor a lovat az udvarra vezette, kézben a kantár, bal láb a kengyelbe, jobb lábbal föl! de széles a ló, dereka zökken, csusszan a porc, Nagyapa: dömm! átesik lovon és Időn: újra halott, a porcelán csigolya végleg törött!
Mostan én jövök, szól Nagyapa, egyenes derékkal játssza ki az újabb halált, énbennem a halál föl- s aztán lábraállt, énbennem a halál is meghalhatik, vagyok őszi vizeken elsikló ladik, elélek a leskelő holtakig, morog Nagyapa, gyógyul, s vesz újabb feleséget, gyárt énnekem apát, erőszakot tesz tengeri földen és tündéreken, akkor hazaindul óriási nyári viharban, akkor rádől a templomtorony. Úgy áll a robbanásnyi füstben, a körédőlt ablakkeretben, mint a szent, mint a szózat, mint Buster Keaton, kire ablakszemet dönt a bohózat. Köszöntlek, Élet, szól Nagyapa, akkor megöli három fia, mert kell az örökség! Nagyapa a vasvillát bordái alól kihúzza, apám anyjára s avas szalonnára bízza magát, de ennyi már elég: a Dobogó-dűlőbe kiköltözik. Három évig nem látja senki! Íme, fölfalták a farkasok, örvendeznek a három fiak. Ám Nagyapa előkerül, farkasbőrben, katonazubbonyban és tornacipőben, úgy lüktet sötét bokája a barna dorkóban, mint Isten homlokán az ér, összes halálom egy élettel felér, mondja Nagyapa. Fehér vagyok, mint unokák jövője, szól Nagyapa, bánja a hóhér, mindenem mivé lesz, mert jönnek megint toborzó, tréfás bandák, téesz-irodában asztal, asztalon pisztoly és vörösbor, s mikor huszadszor mond nemet, lelövik. De hazaér vérben és hányásban övig, aláírt addigra Nagyanya. Odavan föld, tíz ló és hat tehén: újabb halál! S mert életben marad, rátalál három fia, de világgá kergeti őket, a maradék csak egy átszúrt tenyér. Ne félj, ne félj, mondja Nagyapa, ez csak jézusos fekély! Ne félj, mondja, s galambszárny-bajusza ázik, jézusos takony, ne félj, átlábalunk a holtakon!
Én adtam el Nagyapa utolsó, hetedik tehenét.
Amit hallgatok, zenét, az az ő csöndje. Ehhez ne piszkáljatok…, a vízre lejtő partokon szétgurult üres sisakok, a Folyóhoz gyűlnek az erdő vadjai: látók és vakok.
