Interjú Egressy Zoltánnal
Egressy Zoltán József Attila-díjas író színes írói pályája során mindhárom irodalmi műnemben alkot, de legtöbben talán mégis a drámához kötik a nevét. Nem véletlen, hiszen Portugál című darabját húsz évig játszotta a Katona, a Sóska, sültkrumpli pedig huszonegyedik éve megy folyamatosan, de a többi drámája is nagy utat járt és jár be ma is, akár határon túl. Az interjúegyeztetés során azt mondja, könnyű dolgom lesz, hiszen nekem csupán kérdeznem kell, nem úgy, mint neki, aki elmondása szerint írásban sokkal jobban tud gondolkodni, mint szóban…
Egressy Zoltán Fotók: Szalai Csaba
Talán nem mindenki tudja, de te is ültél már a kérdező székében, sőt, még interjúköteted is jelent meg. Emlékszel arra, amikor átfordult ez az egész, és hirtelen téged kezdtek el kérdezni?
Emlékszem, bár nem volt éles az átfordulás, volt egy kis párhuzamos futás. Ahogy akkor is, úgy most is kívülről látom ezeket a helyzeteket, mi is szerepeket játszunk most mind a ketten. Miközben olyan dolgokat mondok, amiket nem feltétlenül gondolok végig, és amikről holnap már nem biztos, hogy ugyanúgy vélekedek.
Miben válaszolsz másképp egy hétköznapi beszélgetésen?
Kisebb a tét, az nem marad meg, nem lesz kinyomtatva. Néha szembesítenek korábbi mondataimmal, valószínűleg tényleg elhangzottak, de nem rémlenek. Élveztem egyébként az újságírói munkámat, írtam több részes, nagy riportokat például a mecseki szénbányákról, vagy a metróban éjszaka zajló munkálatokról, ezekre emlékszem. Bár elsősorban kulturális témákkal foglalkoztam, miközben fordítottam és verseket írtam. Ja, és játszottam egy zenekarban. Aztán bemutatták az első színdarabomat, és a súlypont áthelyeződött a szépirodalomra. Az újságírás lassacskán megszűnt. Később a zenekar is feloszlott. Az interjúzásra visszatérve, abban azt a kihívást szerettem, hogy az alany stílusában írjam meg a beszélgetést.
Nagy bátorság kellett, hogy híres emberekkel leülj egy asztalhoz?
Bátorság? Az azért nem. De biztos segített, hogy fiatal koromban sokféle értelemben pofátlan voltam. Természetesen nem a riportalanyokkal, inkább a helyzetekre értem ezt. Később ez megváltozott, eléggé meg voltam illetődve például a Portugál olvasópróbáján, amikor a színészek, akiket addig a színpadon láttam, az én szövegemet mondták. A mai napig különös egy-egy találkozás: nemrég Gálvölgyi János hívott be a Klubrádióba, az is nagy élmény volt.
Ez a mai napig furcsa?
Igen, bár apukám rádió- és tévébemondó volt, mindenki ismerte, tehát közelről láthattam, hogy a híres emberek ugyanolyanok, mint a nem híresek. Néha megállították az utcán, kértek autogramot tőle, nekem ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Egyébként mindenkivel kedves volt, de nem nagyon szerette, amikor bámulták.
Az említett fiatalkori gátlástalanságból is fakad, hogy elsőként Radnóti Zsuzsának – Örkény István özvegyének – mutattad meg írásaidat?
Őt ajánlották, így letettem neki az első darabomat a Vígszínház portáján. És aztán rengeteget segített, a Portugált például ő adta oda Zsámbéki Gábornak, aki úgy döntött, hogy a Katona bemutatja. Igen, talán kellett némi merészség, még az is lehet, hogy nagyobb önbizalmam volt, mint most. Ahogy megy az idő, szaporodnak a kételyek és a bizonytalanságok. Általában, nem elsősorban az írás terén. Ott inkább az a gond, hogy amikor elkészülök egy darabbal, mihez kezdjek vele. Kinek küldjem el, e-mailt írjak vagy inkább telefonáljak? Nem mondom, hogy ezek megoldhatatlan problémák, de fejtörést okoznak. Tudom már, mennyi minden múlik azon, hogy jó kezekbe kerül-e egy mű. Igazából addig vagyok jól, míg tart az írás. Kivéve a kezdetet, az nehéz, akkor kell hangot találni, aztán viszont jön a munkás, de kellemes rész. Sok buktatóval és küzdelemmel persze. Nem tudom mindig egészen pontosan, hogy merre megy egy történet, a folyót látom, a patakokat nem mindig.
Most min dolgozol épp?
Kötetem nem jelenik meg a közeljövőben, úgyhogy van időm összegyűjteni, kiválogatni, kötetté szerkesztgetni a verseimet és a novelláimat. Könyvmegjelenés terén van most egy kis szélcsend, ami nem baj, bár tudom, egy író könnyen elfelejtődik, ha nem jelentkezik újabb és újabb művekkel. Szerencsére ezzel kapcsolatos görcs nincs bennem.
Egy író akkor is dolgozik, amikor éppen nem ír?
Létezik passzív alkotói folyamat mindenkinél, az ember figyeli, mi történik körülötte. Érdekelnek mindenféle helyzetek, akármennyire jelentéktelennek tűnnek, fontosakká válhatnak, esetleg fel lehet építeni belőlük egy szituációt. Ez a figyelem nagyon fontos, az írásnak nem a manuális része a legnagyobb kihívás.
Azt mondod, az ember könnyen elfelejtődik, de te például mindhárom műnemben alkotsz, jelen vagy…
Igen, de befogadói oldalról nincs feltétlenül összeérés, a színdarabjaimat szeretők nem biztos, hogy elolvassák a prózai műveimet. Más a drámaírói és a prózaírói nyelvem, azokon belül is próbálok más-más stílusban írni. Sokan szeretik az első darabjaim hangvételét, a Portugál, a Sóska, sültkrumpli, a Kék, kék, kék, vagy a 4×100 ilyen értelemben rokonok, de aztán tudatosan kezdtem más stílusú darabokat írni, például mert a humor érzékeny dolog, félreérthető, egyre kevésbé tetszett, hogy bizonyos előadásokból eltűnt a tét. Például komédiát csináltak tragikomédia helyett. A később írt drámák szűkebb közönségréteghez jutottak el – nincs ezzel semmi bajom. Vannak közös jellegzetességek, de biztos akadnak nálam beazonosíthatóbb írók, akiktől mindig pontosan azt kapja a néző/olvasó, amit vár. Sokaknak biztonságot ad, ha a megszokott hangvétellel találkozik kedvencei különféle műveiben.
Min múlik, melyik műnembe és műfajba öntöd ki az ötletet?
Az ötleten. Nyilván a vers a legszemélyesebb, bár számos „szerepjátszó” versem van, amik nem rólam szólnak. Nemrég véletlenül meghallottam egy beszélgetésfoszlányt, valaki elmesélte, hogy ment fel egy hegyre, ment fel a világba. Ebből a „mentem fel a világba” mondatból született egy nem is olyan rövid vers. Ilyen is van. A színdarab nyilvánvalóan komplexebb dolog, nagyobb szabású ötletet igényel. A legszabadabb a regény.
Idegen témákhoz hogyan lesz kötődésed?
Könnyebben, mint a sajátjaimhoz. A nagyon személyes dolgokat nem kell feltétlenül megírni. Nem attól lesz jó egy író, ha az összes titkát kifecsegi.
Mondják, hogy minden ember élete egy kész regény. Te mikor írod meg a sajátodat, ami kifejezetten önéletrajzi?
Azért a Lila csík, fehér csík eléggé önéletrajzi. Magam is meglepődtem, mennyi emlék jött elő, akkor valahogy nem voltam szemérmes. Talán mert elsősorban magamnak írtam, ami még véletlenül sem jelent valamiféle terápiajelleget, de ahogy máskor is, ott is én voltam a közönség, a mérce. Fontos, hogy jóban legyek a szöveggel, aztán persze bízom abban, hogy ez találkozik az olvasók igényeivel is.
Ezek szerint nem jut eszedbe alkotás közben, hogy „fogyasztható” legyen?
Tudatosan nem. Karácsony Benő szerint az író írjon, és ne legyen boldogítóhivatal. Boldog viszont lehet egy szerző, amikor ír. Ez egy jóféle magány. Sokan mutogatják mestereiknek, barátaiknak a készülő fejezeteket, én nem, mert amíg írom, addig csak az enyém. Plusz nincs kifejezett mesterem. De ha lenne, akkor se szeretném, ha beleszólna. Utólag se nagyon bírom, nem vagyok a szerkesztők álma.
Háy János egy nemrégi interjúban az egyik általa alkotott karakteréről beszélt, mintha csak a szomszédról mesélt volna. Te szoktál ily módon gondolkodni róluk? Eszedbe jutnak? Ilyen van?
Nálam inkább visszatérnek egyes szereplők egy-egy másik műben, így lehet mellékszereplőből később főszereplő. A Majd kiszellőztetsz című novelláskötet darabjai például összefüggnek egymással, átjárogatnak szereplők egyik történetből a másikba, és volt már, hogy két színdarabom két szereplője egy harmadikban találkozott.
Ha már a szereplők visszatéréséről beszélünk, nálad az sem kizárt, hogy motívumok visszatérnek. Mint a Hold, amiből később regény is lett Hold on címmel…
Igen, van néhány visszatérő motívum, sokszor észre sem veszem. A napokban fog megjelenni a Bárkában egy felhőkről készített fotósorozatom, és egy írás is róla, Horváth Csaba irodalomtörténész vette észre, hogy számos írásomban szerepelnek felhők. Meg is fejti, hogy miért. Örülök, mert én nem tudtam volna.
Nemrég mutatták be a Nem, nem, köszönöm című novelládból készült színpadi változatot a KuglerArt Szalonban, amely egy lakásszínházi előadás, Gubik Ági szereplésével. A történet egy abúzus köré épül. Az, hogy szóba jött ez a történet éppen most, az elmúlt évek botrányaiból kiindulva arra enged következtetni, hogy mégiscsak elindult valamiféle foglalkozás az üggyel. Milyen volt a visszhang?
Ez egy régebbi novellám, amelyből ilyen módon monodráma lett. Egy gyerekkori zaklatástól felnőttként is szenvedő ügyésznőről szól a történet, Gubik Ági megindítóan, egészen csodálatosan adja elő. Olyan természetességgel, hogy az ember elfelejti, hogy színházban van. A bemutatón ott volt egy valódi ügyésznő, aki az előadás után elmondta, mennyire megérintette a történet, és hogy milyen fontos lenne bíróknak eljátszani a darabot, akik papírok alapján dolgoznak, és nem élik bele magukat az áldozatok helyébe, nem szembesülnek az érzelmi háttérrel. Nem gondoltam, hogy ilyen módon is segíthet egy mű, talán lesz ezekből a speciális előadásokból valami. Egyébként az írás évekkel a #metoo-mozgalom előtt született, de valószínűleg nem véletlen, hogy most vették elő. A Mozsár Műhelyben is megy egy szintén novelláimból készült előadás Álmos utas haragja címmel, ami négy monológból áll. És van egy ezektől teljesen különböző, sok szereplős, nagyszabású musical-előadás is, a Tesla, amit felkérésre írtam, de amit ugyanúgy szeretek, mint a többit. Miközben másféle élmény, más közönség, másféle öröm.
És ha már bebizonyosodott, hogy az olvasóid próza- és színházkedvelő rétege mégiscsak összeérhet, akkor behoznék egy újabb szálat, mert feltűnt, hogy fotóid és festményeid is jelennek meg mostanában…
Nyáron volt néhány nap Budapesten, amikor különlegesen szépek voltak a felhők. Úgy éreztem, muszáj csinálnom egy csomó képet, ezek jönnek a Bárkában. Festményeim pedig az ÉS-ben jelentek meg, de azért továbbra sem a képzőművészet a fő profilom.
Még az is lehet, hogy történetek is kerülnek a fotók, festmények köré?
Van tizenkét japán tematikájú Testszín herceg-festményem, lehetne hozzá írni tizenkét fejezetet. Most egyébként is meséket írok egy kerületi lapba, olyan állatok főszereplésével, amik általában nem szoktak azok lenni. Kullancs, flamingó, lajhár, pók, kardhal, satöbbi. Itt azért figyelnem kell a befogadókra, és arra is, hogy a mese akkor jó igazán, ha a szülők is szórakoznak rajta. Ezekből összeállhat egy mesekönyv, bár először talán a verseskötetet kellene egységessé alakítanom.
