A csönd és a hallgatás aurája alatt 

|

Mohai V. Lajos írása

Vártuk az őszök jöttét, szeptemberben az új szemeszterek izgalmával az Eötvös Kollégiumban, aztán október 6-a és 23-a gyásznapjait. És persze az emlékeivel, ahogy valahogy nem fakultak meg évtizedek óta sem, és azóta sem, hogy ma voltaképp ismét nem tud a nemzet többsége mit kezdeni ötvenhattal.

Egyidős vagyok azzal a történelmi eseménnyel, melyről 1989-ig nem beszélhettünk szabadon ebben az országban; azzal az „eltitkolt forradalommal” vagyok egyidős, amely elfedett emlékként élt életem harminchárom esztendeje alatt. Önkényuralmi megkötöttség szorította oda; a csönd, a hallgatás szorongató aurája alatt éltük meg azt az októberi napot az Eötvös kollégiumi évek alatt is – a falakon kívül pedig a többség a feledékenységével. 1976-ban még csak húsz évvel voltunk utána; ötvenhatról voltak gyerekkori emlékek, de jobbára csak sejtelmek és zavarodottság; mindenesetre tudtam valamennyit a városom, Kanizsa sebeiről, amiről aztán olvastam is, beszélgettem is, összegyűjtöttem a környezetem, mi több, családom különböző ágainak különböző emlékeit; mindent nem mosott el az idő.

De októberről, október 23-áról a Kollégium nélkül más lenne bennem; vagyis vártuk az őszök jöttét, szeptemberben az új szemeszterek izgalmával, aztán október 6-a és 23-a gyásznapjait. És persze az emlékeivel, ahogy valahogy nem fakultak meg évtizedek óta sem, és azóta sem, hogy ma voltaképp ismét nem tud a nemzet többsége mit kezdeni ötvenhattal. Talán nem vágok elébe a mondandómnak, ha idemásolom egy versemet a kétezres évekből – talán az ötvenedik évforduló gyalázatos megtiprásának élménye után:

AZ ŐSZÖK JÖTTE

Az emlékek nem változnak:
az elpilledt Ég elpilledt Ég maradt.
Napok kisimított selyme alatt eső szemerkélt; langy léghuzat –

 Az „örök béke”, a Kádár-éra történése az őszök jötte volt – Csorba
koponyák sírtak föl eltitkolt parcellák sarkaiból —

 Az október szobor és kőzúgás, jeladás a földalatti kertből, napok
kisimított selyme alatt a korai fagy szökött föl –

Az Eötvös Kollégium és a bölcsészkari étterem, a Bölcs Bagoly volt az a hely, ahol 56 titkairól föl-föllibbent a fátyol. Esténként odajártunk a menzavacsoránkra; általában Rugási Gyulával mentünk, szoba- és csoporttársak voltunk, nagyjából azonos időbeosztással. Aztán ott ragadtunk olykor órákra Putnoki tanár úr, vagy Fürjes Péter sörasztalainál; Péternek akkor már verseskötete volt. Ott maradtunk tehát, ahol a szabadabb beszédre és bátrabb gondolkodásra tér nyílhatott, ahol a szellemi otthonosságot nem korlátozta semmi, legalábbis nem tudtunk róla, hogy korlátozná. Ahol nem lehetett kikerülni 56-ot. Azok sem hagyták persze, akik minél mélyebbre akarták elásni a szellemét; az egyetem öreg falait különös emberkoszorú lepte el október vége felé; őket láttuk jönni március közepén is.

Vannak ők, akik nem mi vagyunk – furcsa érzés volt ez:

Ázó októberek sírtak az Égen.
A felhőket ők sem tarthatták féken.
A Nap lement a szemhatáron túlra,
a ritkás levegő mintha tovább bomlott volna —

Azóta nem kerültél ki egyetlen őszt sem;
egyszer így, másszor máshogy halványult el
a kert végében a hamuszín horizont.
Kidüllesztett szemmel nézted az életed befaló sötétet.
Minden októbered megváltoztatta volt-egészed.
Hol tompább lettél, hol gyúlékonyabb –
a kertben fölszökött a korai fagy.

Ötvenhatos fölismeréseimhez, és az ötvenhatról szóló ismereteimhez a Kollégium nélkül másképp jutottam volna el, és az érzelmek és az indulatok is másképp érlelték volna meg bennem a gyümölcseiket. Azt tudtam korábban is, a lassan beszűrődő kanizsai élmények nyomán, hogy 1956. október 23-a számomra nem puszta történelmi évszám, és nem pusztán fogalom, hanem jóval több – épp az elhallgatás, a tiltás, a megfélemlítés hosszú árnyéka miatt. Amiről nem beszélünk, arról nem biztos, hogy hallgatnunk kell egy életen át, akkor sem, ha a körülmények hatalma ellene szól. Mert mozog a föld és történelem sem pihen.

Ezért talán a legjobb éveinkben – és az úgynevezett „kádári konszolidáció” elviselhetőbb éveiben – kerültünk a Kollégium falai közé, amikor már bizonyos átfűtöttséget éreztünk magunkban a szabadabb élet iránt; már kevésbé kellett félnünk, mint apáinknak, nagyapáinknak kellett. Mindenesetre a hetvenes évek második felében megvolt a lehetőségünk arra, hogy más emberként, más magatartással és tartással lépjünk ki az Eötvös Kollégium kapuján, mint amikor beléptünk.

Szeretném azt gondolni – így utólag visszatekintve az azóta eltelt évtizedekre –, hogy ezt többünk így érzi és gondolja.

A Ménesi úton nehézség nélkül ismerkedtünk meg ötvenhatosokkal. Vásárhelyi Miklóssal, Hankiss Elemérrel. Találkoztunk Kosáry Domokossal. A börtönviseltekkel. Vagyishogy megtudtunk valamit a megtorlásról, a kivégzettekről. Egyik tanárom a Pesti Barnabás utcában elmondta, hogy neki, Vargyai Gyulának és évfolyamtársának, Szabó Miklósnak mit mondott a letartóztatása előtt Déry Tibor. Tévedéséért, miszerint három emberhez, Illyés Gyulához, Németh Lászlóhoz és őhozzá nem mernek hozzányúlni, súlyos árat fizetett. Déry Kosáryval osztozott a celláján, ugyancsak börtönre ítélték az isteni és egyetlen korban sem megalkuvó Zelket („Vak szemgödör, halott sirály” – a nagy feleségsirató versét ott írta); a megtorlás életeket követelt, pályákat, hiteket tört szét, ideákat roncsolt. Megismertük a publikálási tilalom, az index fogalmát. Aki nemkívánatos gondolatokat akar megosztani a saját népével, az nem kaphat nyilvánosságot. Konrád György A látogatóját azért elolvastuk az Eötvös Könyvtár mélyén. És személyesen találkozhattunk Szörényi László prózaelemző óráin kedd esténként Mándy Ivánnal, Mészöly Miklóssal, Nádas Péterrel. Laci órái a kollégiumi korszakunk leg- értékesebb részei voltak és maradtak: a rendszer történelmi hazugságairól tőle tudtunk meg talán a legtöbbet, és azt is még, hogy munkánk áldozatokkal jár, de a munkánkat helyettünk senki el nem végezheti.

Ezek nélkül a hatások nélkül aligha lettünk volna képesek az olyan áthallások észrevevésére, mint amit idemásolok:

„Október volt az a hónap, amikor emlékezni lehetett azokra, akik életüket adták a szabadságért. A szabadság gondolata beszivárgott a legbanálisabb réseken is.”

Ezt Mészöly Miklós írta Megbocsátás című prózai munkájában 1983-ban.

Amikor elhagytam a Kollégium falait, 1979-ben ítélték először hosszabb börtönre Václav Havelt.

1981. december 13-án együtt ebédelünk Rugási Gyulával valahol a nagykörúton, amikor megtudjuk, hogy Lengyelországban a hadsereg egyik tábornoka átvette a hatalmat, a Szolidaritás vezetőit letartóztatták, az országot szögesdróttal bekerítették.

Az Eötvös kollégiumi október 23-ák nélkül nem tudtuk volna, hogy mit jelent valójában.

CÍMKÉK: