Tarcsay Zoltán regényrészlete
Máté meg akarta írni saját fejlődésregényét. Mi az, hogy fejlődés. Ezt nem tudta. Azt sem tudta, mi az, hogy regény. Nyilván valami befejezhetetlen.
Tarcsay Zoltán
Egyszer csak azon kapta magát, hogy fél. A félelem mindig ilyen alattomosan csimpaszkodott a hátába, hogy mire észrevette, már a bordái közé fúrta az ujjait. Nem kapott levegőt. A gondolatai is fuldokoltak.
Ezt értette. A félelmet értette. Elhatározta, hogy aznap nem veszi be a várat, a franc fog büfézni elfelejtett barátokkal meg ismeretlen tatákkal. De most már végre tényleg tenni kellene valamit. Cselekmény és fordulatok helyett tettekre volna szükség. A megértés hiánya valahogy együtt járt a megélés hiányával. Élni kellene. A félreértés árán is. Mindent félre kellene érteni. Különben is így szokás. A gyermeki ősállapotban rázni a csörgőt és gagyogni. Az emberek amúgy is elbeszélnek egymás mellett, kikerülhetetlenül. Vagy csak ő. De az ő szempontjából a többiek most nem érdekesek.
Most kezdte érteni. Az a lényeg, hogy nincs lényeg. Hogy nincs mit érteni. Nincs értelem. A világ helyén zagyvaság van. Vagy csak az ő helyén. És az ember a káoszból a rend felé vágyakozik, a szubjektum instanciái meg a lét, meg miket is szoktak mondani latin szavakkal.
Mégsem értette. Már megint a szavakról volt szó. A szavak kicsúsztak a kezei közül. Még kergette őket egy ideig. Azt hitte, végre elkapta őket. A markában voltak a szavak, pörköltet főzött belőlük, jól megfűszerezte, és vidáman lakmározott. A félreértés gyermeki ősállapotában. És kicsit boldog volt.
Különös dolog volt a boldogság. Már túl sokan megírták, hogy milyen. Hát valami olyasmi. De nem egészen. Egy kicsit mátésabb. Szomorúbb. A szomorúságnak a prózai értelmében. Nem tragikus, sem lírai szomorúság volt ez. Az a fáradtság volt, amikor az ember egy időre elfelejti, miért van rosszul, és a szomorúság szétterül, mint temetői köd a filmekben, néhány centivel a föld fölött. Amikor körös-körül minden valószínűtlenül szép. Az eső. Az aszfalt. Az emberek is. Kisimulnak a kontúrok. Az emberek szépsége volt a legmeglepőbb. És hogy mindez milyen távoli, még sokkal távolabbi, mint Máté saját magától. Ilyen volt a boldogság. De lehet, hogy csak az agy és a hormonok színjátéka volt. A test önámítása. Kábítószer. Falánky csokirúdjai. A regények.
Máté meg akarta írni saját fejlődésregényét. Mi az, hogy fejlődés. Ezt nem tudta. Azt sem tudta, mi az, hogy regény. Nyilván valami befejezhetetlen.
Mindegy, mi következett ez után. Már leszámolt a következéssel, az okozatisággal. Köd előttem, köd utánam, ihaj, csuhaj, legyintett, és hóna alá csapta a Befejezhetetlent. A cafatokat, Platón, a macska végzetét, a folyamatos megsemmisülés és keletkezés csillagporát (egy kicsit talán túlzás ez a csillagpor, nemde, ingatta a fejét, és oldalvást pillantott, mielőtt eszébe jutott volna, hogy a macska nincs ott), ezt a biológiai végterméket, mondhatni szart (ne essünk túlzásokba), ezt a megfoghatatlan és állandóan jelenlevő nemlétező ontológiai paradoxont.
Ezt már te sem érted, hagyta helyben a gondoltakat Máté, és megállt az ajtófélfánál. Az ajtófélfa hűvös volt és barátságtalan. Ebben legalább hasonlítunk, vakargatta a hámladozó festékpikkelyeket Máté, mintha talán egy cirmos cica szőrcsimbókjaiban bóklásznának ujjai, és várta, hogy kopogjanak. Nem kopogtak. Miért nem kopognak. Éppen, amikor kellene. És nyílt az ajtó, Éva mohón megragadta karját – dehogy ragadta, Éva jelenleg a balladai homályban terül el –, kirántotta az utcára, amúgy évásan, Máté nem tudta, milyen az, Éva még sosem ragadta meg, ugyanakkor be kellett ismernie, hogy már számtalanszor elképzelte, hogy igen, és ez a képzeletbeli Éva most végigvonszolta a városon.
Megint az utcán volt. Kezdte azt hinni, hogy az utcákat külön az ő bosszúságára tették a városba. Mindig ide tért vissza, a koszos aszfaltra. Van az aszfaltban valami utánozhatatlanul emberi, gondolta Máté, de lehet, hogy csak azért gondolta ezt, mert a járdát emberibbnek tartotta saját magánál. A rücskök, a kosz, a keménység és áthatolhatatlanság, ami mégis mindenhol fellazul és elporlad, hogy aztán bekátyúzzák, hogy nyáron megolvadjon, szétfolyjon, fosszilizálja a fagylaltot csöpögtető kisfiúk lábnyomát, kis szegletekben pácolja az örök ürülékhalmokat, ez az ember. Folyamatos rothadás és megújulás, undor, öröm és unalom.
De hol van az öröm az utcában? A sarkon, hehe.
Nem, nem. Le kell szokni ezekről az elfuserált viccekről. (Máté saját magát is untatta.)
Hogy unatkozhat valaki ilyen őrületesen és kitartóan? Nem, az unalomban nincs semmi kitartás. Az unalom a kitartatlanság. Ki nem tartás. Ha az ember feladja, attól még minden megy tovább. Voltaképp nem is lehet feladni. Megőrülni, azt lehet. Meg kellene őrülni. Vajon fájdalmas a bolondság?
Máté figyelt, nem fáj-e valamije. Kicsit sajgott az egója, de ahhoz már hozzászokott.
Máté úgy ment az utcán, mint ahogyan az ember valami olyasmit szagolgat, amiről még nem tudta eldönteni, hogy büdös-e vagy sem. Úgy szökött egyik saroktól a másikig. Várva, hogy meglepődjön, hogy kiderüljön valami a világról, hogy széna-e vagy szalma (vagy trágya). De a világnak megmaradt ez az eldönthetetlen illata, és Máté orra sehogy sem tudott hozzászokni.
Megpróbált nem belefeledkezni a macskakőbe. A kockák közé sodort cigarettacsikkekbe, ahogy a szél fújdogálta a kiszóródott dohánymorzsákat. Erről valamiért Éva jutott eszébe, ezért kicsit bűntudatos volt, mert udvariatlanságnak tartotta ezt a képzettársítást, de arra jutott, hogy Éva úgyis bármiről eszébe jutott volna, mert egyedül róla volt érdemes merengeni. A macskakövek csak a légüres teret töltötték ki a tudatában, hogy míg elő nem kerül Éva, mégis menjen valami a háttérben, olcsó magazinműsor a világ haszontalanságairól a film előtt.
Elhessegette őt. Erre eszébe jutott az a fél pirítós, amit a hűtőszekrény tetején felejtett. Mikor is volt. Az idő furcsán viselkedik mostanában. A pirítós azóta megpenészedett, összement, elenyészett, elpárolgott, s a róla leharapott hajdani részecskék apró teremtmények lakomájává válva átadták magukat egy fensőbb létezésnek. Egy kóbor protozoa azon morfondírozott, hogy ő most mégis csak egy ismeretlen úr vendége volt. A mikroba ekkor Évára gondolt, aki most is nyilván valami titkos és rejtélyes küldetésen van, elveszett frigyládákat fosztogat és hasonlók. Ez a kis véglény mindenféle képtelenséget össze-vissza kitalált. Ekkor határozta el, hogy kicsivel tovább amőbázik, mind tovább a macskakövön, hogy meghódítsa Évát, aki ugyan magasabb rendű létforma volt, de reménykedni azért szabadott. A mikroszkopikus élősködő, akit különben Máténak hívtak, rendületlenül közeledett a titkosnak már éppen nem mondható rejtekhely felé, miközben azt próbálta eldönteni, hogy nem csak kitalálta-e ezt az egészet. De meggyőzte magát, hogy a parazitáknak nincs képzelőereje.
Közben már odafent volt. Sorra járta a termeket, most vette észre először, hogy itt emberek is vannak. Ez roppant zavaró volt. A dolgok nem illettek a helyükre. Máté nem érzett kötődést hozzájuk. Az emberek is dolgok voltak. Ő is. Amikor a világ széthullott, csak Éva tudott rendet rakni a törmelékben. De Éva nem létezett. Tehát a világ mégis romokban hevert. De hátha a romok sem valódiak, akkor viszont minden rendben.
Sajgott a feje. Megpróbálta otthon érezni magát. Elvégre ez az új törzshelye. Mostantól fogva. Mint annak idején az Apostol. Ennek a helynek nincs ilyen frappáns neve, de az nem is számít. Legyen a Társaság. „Megyek a Társaságba.” Igen, ez jól hangzik. Csakhogy éppen a társaság hiányzott. Nem mintha vágyott volna rá. Sokkal jobban szerette, ha az arctalan nyüzsgés magzatvízében lubickolhatott, mintha nyárspolgári módon beszélgetnie és nevetgélnie kellett érdektelen és öntelt alakokkal. Nem tartozott ehhez a társasághoz sem (vagy -ba), legalábbis úgy, ahogy egyesek az ilyen tartozást elképzelik. Még csak vendég sem volt, kívülálló, hiszen senki nem foglalkozott azzal, hogy hol áll, kívül-e vagy belül, és főleg, hogy mihez képest, senki sem vette észre a létezését. (De hát ilyen a protozoák röpke és jelentéktelen léte.) Miközben a csapszéken könyökölt és bambán meredt a pohár oldalán felpatakzó buborékokba (amelyeknek annak idején sokszorta öltöztetett fel személyiséggel és különféle szociális problémákkal, hogy mulattassa magát), tovább elmélkedett azon, hogy igazán semmi jelentősége nincsen annak, hogy törzsvendég-e vagy sem, hiszen az egész csupán a képzelet műve. Mármint a jelentőség úgy általában. Ő maga például sosem tartozott sehová: semmilyen kisebbséghez, többséghez, klubhoz, szektához, valláshoz, osztályhoz, iskolához, családhoz, etnikumhoz, fajhoz, nemhez és hovatartozáshoz. A hovatartozás ellentéte volt, az emberiség komplementere, nem azért, mert kívülálló volt, hanem mert nem tudott semmihez sem tartozni. Ez is olyasvalami, amihez érteni kell.
Máté viszont egyre csak a sört nézte és a pohár oldaláról visszaverődő torz alakokat. Barátságosabbak és megközelíthetőbbek voltak így, tükörben, kicsinyítve és meghajlítva. Szinte meg is kedvelte őket. Csak az eredetik közé nem akart kimerészkedni. Órákig nézte a közvetítést (néha új italt rendelt a Tamás nevű csapostól, akinek végképp nem volt kíváncsi a nevére, de már késő volt, mire észbe kapott), néha majdnem biztos volt benne, hogy Évát látta, de aztán mindig kiderült, hogy összetévesztette egy hájas, nagy hangú kreténnel vagy egy jelentéktelen, szőke fizetőpincérrel. A végén már mindenkivel összetévesztette. Illetve nem, mert közben tudta, hogy egyikük sem ő, már jól ismerte ezt a csőcseléket, biztos volt benne, hogy nem lehet itt köztük. Tudta, hogy a háta mögött balról a második asztalnál ott ül a csíkos zakós, napszemüveges barom, mellette közvetlenül az a féleszű, aki folyton újságot olvas evés közben, aztán a bajuszos bájgúnár, aki a végletekig kisminkelt luxuskurvának udvarol, mellettük pedig a papagájkinézetű ficsúr, aki kizárólag vermutot iszik, talán mert azt hiszi, azt isszák az igazán fontos emberek, például az őszülő bankigazgatók, akik valójában whiskyt isznak, és lenézik a martinis pojácát, aki cserébe éppúgy lenézi őket, de sokkal jobban érdekli a vörös ruhás énekesnő, aki nevetséges kiejtéssel angol jazzdalokat énekel mély és rekedt hangján a filmbeillő műszempillák mögül, és közben titkon a bajuszos bájgúnárt firtatja, aki most véletlenül meglöki a papagájképűt, az magára önti a martinit, a vörös nő hangja pedig alig észrevehetően megbicsaklik, ahogy megpróbálja visszatartani a gúnyos nevetést, „pipogya kis pöttömjankó”, gondolja magában, miközben majdnem elfelejti a következő sort, de az szerencsére csak annyi, hogy „no, no, no”.
A szomszéd asztalnál pedig kártyáztak, máriás lehetett vagy huszonegy, netán zsír, merengett Máté, de közben sejtette, hogy póker, és ott visszhangzott a háttérben Telegdi Béni mesterkélt hahotája. „Nem tudsz te kártyázni, ifjú tanítványom, egyszerűen hülye vagy hozzá, ha hiszed, ha nem”, mondta fuldokolva, és Márk vele nevetett, illetve nem nevetett, csak fintorgott, de azt megvető nevetésnek szánta, és sikerült is, mert Máténak egy életre elment a kedve a kártyától. Csak annyi öröme volt mindebben, hogy Márk és Béni azóta hetvenhétszer elkártyázták minden pénzüket, ő viszont helyette könyvekre költött, ami végső soron ugyanoda vezetett, azzal a különbséggel, hogy az ő lakásában kevesebb hely volt a könyvek miatt.
– Még egyet? – kérdezte a csapos, aki, mint a jó csaposok, azonnal kiismerte a vendégeit (ha vannak egyáltalán ilyen mesebeli csaposok), és úgy bánt velük, hogy a lehető legtöbbet igyanak. Máté esetében legalábbis sikerrel járt. – Maga nem éppen idevaló.
– Ezt csak azért mondja, hogy felkorbácsolja a kivetettségérzetemet, amit egy újabb sörrel próbálok majd elfojtani, csak hogy amikor az is elfogyott, ugyanezzel a szöveggel csalhasson lépre.
– Én nem tudom, ez mit jelent egészen pontosan, de ha még egy sört akar, miért nem inkább azt mondja? Megmondom én, miért nem azt mondja. Mert bátorításra vágyik. Tudom, időnként betéved ide egy-egy ilyen kósza alak, mint maga, leül a pulthoz és sört iszik. A poharába bámul, a buborékokat nézi és a vendégeket fürkészi, mint egy kisfiú az állatkertben a majomketrecet. Az ilyen magafajták azt akarják, hogy egész éjszaka osszam nekik a söröket. Hát akkor meg tessék végre meginni azt a sört.
Máté beleivott a friss sörbe. Hirtelen nem érdekelte több a sör. A sör a végletekig túl volt tárgyalva. Már maga a sör szó is zavarta. Sör. Undorító. Hogy lehet ezt kibírni. Mégsem volt olyan ügyes ez a kocsmáros. Nem számolt Mátéval. Ő a szokásosnál sokkal reménytelenebb eset volt.
– Maga aztán reménytelen eset – sóhajtott Tamás (akinek a neve ismerősen csengett Máté emlékezetében és bongott – vagy inkább kongott). – A velejéig romlott.
– Én csak annyit mondok: a magafajta csaposok túlságosan beleélik magukat a szerepükbe.
– Egy csapásra két legyet ütve.
– Tessék?
– Hogyan, mit mond?
– Veres-kék?
– Talált itt hont?
– Keresték?
– Lesték.
– Festék, esték satöbbi. Viszlát.
Hazaimbolygott. Délelőtt volt, meleg és világos. Utálta az ilyesmit. Még külön-külön hagyján, de egyszerre…
Teljes erejéből hozzávágta a kulcscsomóját az előszobaszekrényhez. Eszébe jutott, hogy hátha eltörött a tükör. Annak legalább lenne valami jelentése. De nem is volt tükör.
Részlet Tarcsay Zoltán A befejezhetetlen című regényéből
