Szebeni Műhely 2018
Fotóművészeti Alkotótelep Galyatetőn – Csoportos fotókiállítás Egerszalókon
(Balról jobbra): Szántó György, Németh György, Bánkuti András, Kiss-Kuntler Árpád, Benkő Sándor, Gaál Zoltán, Stuller András polgármester (Mátraszentimre), Reviczky Zsolt, Kincses Károly kurátor, Keleti Éva, Hülvely István, a Hunguest Hotels vezérigazgatója, Móricz-Sabján Simon, Szebeni András művészeti vezető, Szabó Bernadett Fotó: Szántó György
A cikkíró úgy érzi, némi magyarázattal – pontosabban egy régi anekdotával – tartozik a nyájas olvasónak, még mielőtt a csupasz és kopár tények ismertetését elkezdené.
Hajdanában-danában, még a megvalósult szocializmus korában (régen volt, talán igaz se volt), előadást tartott a Színművészeti Főiskolán a jeles és népszerű rendező, az intézmény akkori rektora, Nádasdy Kálmán. Arról beszélt, hogyan eshetett meg a honfoglalás jó ezer évvel azelőtt. Elmondta, mint jöttek át a szoroson Vereckénél daliás, lóra termett eleink, és hogyan kukkantottak be ide a Kárpát-medencébe. Látták, kellemes itt az éghajlat, kis bárányfelhők fodrozódnak az égen, hívogató a széles rónaság, és noha odébb lankák, sőt hegyek domborodnak, a sík vidék „legelőin a föld kövér”, mint azt egy másik ügy kapcsán a költő (bizonyos Arany János) megállapította. Nosza, telepedjünk itt le – mondta Árpád vezér (ha ugyan ő volt). És itt az előadó hangja úgynevezett „falzett” fekvésbe váltott, mint általában olyankor, amikor fontos mondandót akart hangsúlyozni. „De kérem! – mondta kissé emelt hangon. – Hát ezek nem vették észre, hogy itt nincs senki?” Derültség támadt a teremben, mint már annyiszor.
A nem egészen felhőtlen derültséget a hallgatóság és felmenőik azon –– részben személyes, részben történelmi – tapasztalata okozta, hogy egy ilyen huzatos országot szinte lehetetlen védeni a külső vagy belső viszályoktól, illetve viszontagságoktól, ami különböző okoknál fogva gyakorta vezet elnéptelenedéshez, mutatis mutandis az itt lakók elvándorlásához.
Bácsi Róbert László: A gombász
Bánkuti András: Absztrakt
Benkő Sándor: Mátrai tündér
Dobos Tamás: Szauna törülközővel
Négy év telt el, és sok víz folyt le a Dunán azóta, hogy Szebeni András, a kiváló fotóművész csapatot verbuvált viszonylag fiatal, már beérkezettnek mondható, viszont még tettre kész kollégáiból egy akkor még kétes sikerrel kecsegtető vállalkozáshoz. Hasonlóról még csak nem is hallottak ennek a sokat látott szakmának a művelői. A műfaj neve Fotóművészeti Alkotótelep, és az intézmény egy ideje már a „Szebeni Műhely” nevet viseli. A 14-15 fotográfusból álló csoport évről évre eltölt mintegy két hetet egy vidéki település – 2015-ben Szeged, 2016-ban Tapolca, 2017-ben Eger és 2018-ban Galyatető – kényelmes szállodájában (a szállásról és az ellátásról a Hunguest Hotels Zrt. gondoskodik). A művészek naphosszat járják a vidéket, és egy közösen eldöntött témát megjelenítve, hogy ne mondjuk: ábrázolva művészi fényképeket készítenek. A munkanap végeztével pedig termékeny szakmai és magánbeszélgetéseket, vitákat folytatnak a csapat vezetőjével és egymással. Az időszak végén fejenként négy kiválasztott fotót nyújtanak be, ezek nagyításaiból lesz majd a tematikus kiállítás (mintegy 56-60 kép). Az első, aláírt és autorizált nagyítás a reneszánsz mecenatúra szabályai szerint a mecénást illeti, aki, illetve amely így hozza létre saját műgyűjteményét. A gyűjtemény egyébként – mint az a kiállítás meghívójában is le van írva – a Hunguest Hotels Fotográfiai Gyűjtemény nevet viseli.
Fejér Gábor: Napfürdő
Gaál Zoltán: Természet
Hajdú D. András: Kilátó
Kiss-Kuntler Árpád: Bálvány
Mandur László: Kígyózva
Méltán állíthatjuk, hogy ezáltal a művészetfinanszírozás egy látszólag előzmények nélküli, sajátos, ugyanakkor a reneszánsz mecenatúra szabályait mai körülményekre alkalmazó, sikeres modellje jött létre, amiből további következtetések és tanulságok vonhatók le művészeti és társadalmi szempontból egyaránt. Nagy szükség volna ugyanis efféle újszerű kezdeményezésekre szinte minden művészeti ágban.
A fotóművészeti alkotótelep sorrendben negyedik fotókiállításának megnyitója idén november 20-án volt az egerszalóki Hotel Saliris Resort szállodában. A kiállítás kurátora Kincses Károly fotómuzeológus. A megnyitó beszédet Keleti Éva Kossuth-díjas fotóművésznő tartotta. A kiállítás 2019. január 31-ig tekinthető meg.
Nos, az első megállapítás, amit már a tavalyi (idén februárban a Fészek Klubban megnyílt) kiállítás kapcsán is megtettünk, az volt, hogy a stiláris sokféleség ellenére, amit a különböző fotósok képviselnek, általában elég egységes összkép – látlelet – bontakozik ki a mai Magyarország valamely részének életéről.
Az idei csapat túlnyomó része, mint rendszerint, ezúttal is állandó meghívott résztvevője a táborozásoknak. Bánkuti András, Bácsi Róbert László, Benkő Sándor, Dobos Tamás, Fejér Gábor, Gaál Zoltán, Kiss-Kuntler Árpád, Mandur László, Móricz-Sabján Simon, Németh György, Reviczky Zsolt, Szántó György és (egyetlen hölgyként) Szabó Bernadett törzstagoknak számítanak, Hajdú D. András idén csatlakozott a csapathoz.
Móricz-Sabján Simon: Hunguest Grandhotel
Németh György: Alaptábor
Reviczky Zsolt: Galyatető II.
Szabó Bernadett: # threesom
Szántó György: Galyatetői kilátó, 2018
Idén is jelen van az ellenpontozó szerkesztésmód, a grafikai elem (Bánkuti András: Absztrakt; Benkő Sándor: Galyatetői kilátó; Reviczky Zsolt: Galyatető II, Galyatető IV.), a festőiség (piktorializmus) (Dobos Tamás: Mátrai tájkép; Fejér Gábor: Napfürdő; Gaál Zoltán: Erdő, Medence) a makro-technikában vagy a szokatlan gépállásban rejlő képi lehetőségek kihasználása (Bánkuti András: Alunézet; Benkő Sándor: Galyatetői kilátó), illetve a szürreális látásmód (Reviczky Zsolt: Galyatető; Szabó Bernadett: „threesome”).
Ami a stílusok sokfélesége ellenére szembeötlik, úgyszólván szíven üti a látogatót, az az emberalakok szinte teljes hiánya a fotókon. Mindössze néhány képen fedezhetünk fel embert, akkor is mintegy mellékesen, a környezetbe beleolvadva vagy stilizáltan (Bácsi Róbert László: A gombász; Benkő Sándor: Mátrai tündér; Fejér Gábor: Napfürdő, Medence; Gaál Zoltán: Természet; Hajdú András: Ugrás; Reviczky Zsolt: Galyatető). Viszont sok képen van sejtelmes fény, félhomály, sötét tónus, felhőgomoly, áttűnés, tükröződés. Mintha azt sugallná mindez: a világ csak hangulat, és nem feltétlenül derűs hangulat.
A szemlélőnek szinte késztetése támad, hogy felkiáltson: „Tessék mondani, van itt valaki?” Hogy ezt mégsem teszi, annak jó oka van: a fényképek szinte mindegyike néhány feltűnő motívummal vagy ember alkotta tárggyal – síugrósánc, kerti bútor, fekvő kutya (Móricz-Sabján Simon: Hunguest Grand Hotel Galya), Németh György (alaptábor, kilátó); Szántó György (kilátó, adótorony, erdőirtás) – akarva-akaratlanul utal a hiányzó emberre. Ezt sugallja mindegyik kép: noha jobbára természeti környezetben készültek, maga a természet mintegy megszemélyesítve – antropomorfizálva – van jelen rajtuk. Valahogy úgy, mint amikor Csontváry Kosztka Tivadar annak idején „hisztérikus sajtokat és sikoltozó salátákat” festett a képeire (Bálint György: Csontváry, 1936).
Ezek a fotók ugyanis nem tájképek. Nem a – meglehetősen csupasz és kopár – táj a fontos elemük, hanem az, aki jóformán fel sem tűnik rajtuk: az ember. Az ő lelke az, ami csupasz és kopár.
A fotóművészet áttételes és ugyanakkor érzékeny nyelvén mondja el ez a kiállítás az országlakosok jelentős részének kedveszegettségét, a nemes és elérhető célok hiányát, emberség utáni vágyát. Egy régi történettel tudom érzékeltetni ezt a mindinkább terjedőben lévő életérzést. Ez a kiállítás ugyanis voltaképpen azt a funkciót tölti be, mint egykor Diogenész ókori görög bölcselő híres lámpása. A képek nyelvén mondja el nekünk, hogy ember kerestetik.
Szebeni András művészeti vezető, Hülvely István vezérigazgató (Hunguest Hotels), Stuller András polgármester (Mátraszentimre), Keleti Éva fotóművész A kiállítás megnyitója az egerszalóki Hotel Saliris Resortban, 2018. november 20-án Fotó: Szántó György
