Szebeni András képeiről
Fotó: Szántó György
Jó estét, Hölgyeim és Uraim! Szervusztok!
„Az élet rejtélyes fuvalom, így ami belőle származik, az sem lehet több, mint rejtélyes fuvalom” (Hans Arp)
Sokakban felvetődhet a kérdés, hogy miért pont én nyitom meg ezt a kiállítást. A rövid válasz: merthogy felkértek rá, Szebeni, Kincses és Hanna, egyetértésben.
A hosszú: én először tanítványa, majd asszisztense, később munkatársa, és közben barátja lettem Makk Károlynak. Ő vett fel egyetlen vidékiként és szakmán kívüliként, és teljesen ismeretlenül. Ő állt ki értem s vállalt kezességet, amikor ki akartak rúgni a főiskoláról, ő adott először munkát, miután nem kaptam diplomát (hosszú történet), és zsigerelt ki alaposan, de szakmailag tőle tanultam a legtöbbet… Én neki falaztam… (néha), meghúztam durván és bátran a forgatókönyveit, ötleteket adtam neki, színészeket, helyszíneket kerestem, olykor villámhárító voltam közte és a stáb között… és vele vitatkoztam, veszekedtem a legtöbbet művészi, szakmai, emberi dolgokról, s tartottunk akár évekig tartó mosolyszünetet, hogy aztán könnyedén kibékülhessünk. És halála előtt nem sokkal én látogattam meg a kaposvári kórházban, hogy új terveket szőjünk, és a forgatókönyvéről beszélgessünk.
Szebeni András, Csaplár Vilmos és Schiffer János Fotó: Szántó György
Szebeni más tészta: tudtunk egymásról, én sokszor láttam, élveztem és nagyra értékeltem a képeit, albumait (az Angyalok városát, a Téboly, terápia, stigmát, a Boldogok, akik a házadban laknakot, A vajszínű árnyalatot, rendhagyó portrékönyveit: az Arctérképeket, a Női vonalat, a Hölgyeim és uraimat), s ő így volt – mint később kiderült – az én filmjeimmel. Aztán 2001-ben Szűcs Miklós jóvoltából a Budapesti – azóta megszűnt – Kamaraszínházban személyesen is megismerkedtünk, és fotózni kezdte az előadásaimat, (Bűn és bűnhődés a rácsok mögött, Egy őrült naplója, Woyzeck stb., s néha tett bizony nem egy kellemetlen, ám pontos megjegyzést. S én neki viszont… Tanultunk, tanulunk egymástól, de mindkettőnkben megvolt/van a másik iránti tisztelet és szakmai respekt. Aztán az idők folyamán ez is barátsággá szelídült… Bevilágítássá lett!! És András nem is tudja, hogy az őáltala fotózott négy város (Szeged, Sopron, Pécs, Debrecen) Pesten kívüli életem személyesen is legfontosabb színtere… Hát hogy mondhattam volna nemet?! Ráadásul tartoztam Karcsinak, mert nem tudtam elmenni a temetésére… de ezen túl is… Szóval:
SZEBENI–MAKK vagy MAKK–SZEBENI
Egy fotós és egy filmes, vagy fordítva, egy filmes és egy fotós, de mindketten az „idő” és „esemény” megragadásának rabszolgái és művészei.
Mi a film és a fotó alapvető különbsége?
Az „idő” és az „esemény” megragadásának másmineműsége, másmilyensége.
Az egyik „a” pillanatot, vagy „egy” pillanatot ragad meg s rögzít az időfolyamból (idősűrítés), a másik pedig különböző időfolyamokat próbál megragadni, illetve azok által valami „eseményt” (néha akár csak egyetlen pillanatot), a maga mélységében, tér- s időbeli kiterjedtségében körbejárni, rögzíteni. Ezt nevezhetjük (időkiterjesztésnek), a „jelen idő” tettenérésének múltban és jövőben, illetve múlt és jövő jelen idővé varázslásának.
Fotó: Szántó György
Az egyik egyetlen „gesztusban” sűrít eseményt, állapotot, dolgot vagy személyt, a másik kibontja, felmutatja, megragadja a maga valóságosságában, illetve folyamatszerűségében az eseményt, állapotot, dolgot vagy személyt.
Az egyik feltételez egy „kép-mögöttes történetet, eseményt”, mintegy önmagában hordozza, rejti, mint vízjelet, a másik kibont vagy elrejt, elfed vagy körbejár egy „történetet, eseményt”, nem mellőzve, illetve magában hordozva a folyamatosan változó mögöttest is/sem. Ez írásban jobban érthető. Az egyik a „termékeny pillanat” megragadására törekszik, a másik a létezés ilyen-olyan folyamatszerűségét, megszakítottságát próbálja tetten érni és rögzíteni, ezáltal mintegy újra- és újjászülni.
De mi az, ami önmagában hordozza „idő” és „esemény” kettősségét, törvényszerű egymásrautaltságát: a mozgás. A mozgás, ami egyenlő a létezéssel. Mert a mozdulatlanság, a halál nem más, mint a mozgás hiánya, vagy rejtettsége, vagy előkészületi állapota a mozgásra. A jó fotó valójában mindig mozog, hiába állókép, mert belső élete van. És jelen esetünkben mindkét alkotó, a rögzített és a rögzítő, a fotós és fotózandó alany is a mozgás, az elmozdulás megszállottja. Kivételesek és rendhagyóak.
Fotó: Szántó György
Minden kép háromszor születik, pontosabban három fázison át születik…
1. amikor az alkotó észreveszi, ráérez, megálmodja, vagy megkreálja… 2. amikor ilyen-olyan módon rögzíti, objektiválja, objektivizálja… 3. amikor az alkotó és a befogadó megnézi, és ki-ki a maga módján újraértelmezi, újraalkotja, újraszüli…
Vannak, akik azt állítják, hogy „idő” és „esemény” valójában ugyanaz… de ennek kifejtését máskorra és másokra hagyjuk… Ez után az esetleg fárasztónak tűnő, és kissé nagyképű képontológiai bevezető után térjünk át a konkrét kiállításra, bár eddig is, még ha rejtetten, de arról beszéltem.
Szebeni András © 2007 Hubay Miklósnál Karafiáth Orsolyával és Lőkös Ildikóval
Szebeni talán a legszélesebb érdeklődésű, legtágabb tematikájú fotográfus a mesterek közül (városok, portrék, aktok, riport- és zsánerképek, a színház, a tánc, a film világa stb.): és ez ezen a kiállításon is szembeötlő. Makk kiváló alany volt ehhez, hisz maga is sokszínű, sokoldalú alkotó és bonyolult, összetett személyiség. Károlyt különböző munka- és élethelyzetekben látjuk, láthatjuk Szebeni mindent észrevevő, semmit el nem kerülő, el nem „hallgató”, már-már kíméletlen szemén, objektívjén keresztül. András ugyanakkor rendkívül empatikus a fotózandó alannyal, sohasem tolakodó, és nincsenek, még csak véletlenszerűen sem (nem mintha bűn lenne) beállított, őáltala „kreált” helyzetek, képek. Ő „csak” figyel, szelektál és a legjobb, a legmegfelelőbb pillanatban kattint. Nem sietteti és nem is kési le a pillanatot, kivárja (pedig egyébként türelmetlen ember), és ez a kivárás, ez a türelem mintegy megszüli, kihordja, megteremti a „megfelelő” pillanatot. Ez „idő” és „esemény” gyakorlati és termékeny művészi egymásra-hatása, és alázata.
Ebből adódóan a jó fotó olyan, mint az őssejt, újra életre, sőt új életre kelti a dolgokat, szituációkat, személyeket. És Szebeni fotói ilyenek. Általában is, és most különösen.
Szebeni András © 2007 Az Egy szerelem három éjszakája próbáján a Budapesti Kamaraszínházban, Székely László díszlettervezővel
Soha életemben nem láttam olyan gesztusban erős, szuggesztív, érdekes embert, mint a Karcsi. Mindig irigyeltük rendkívül kifejező, egyéni kéz- és ujjmozdulatait. Kezei mintha önálló életet élnének. Egy valódi és hiteles Makk-portré elképzelhetetlen a kezei nélkül. Szebeni, hála a jóistennek, meg se próbálkozik ezzel. Sokan sokáig próbáltuk ellesni, utánozni e mozdulatokat, jómagam is, néha a paródiát sem nélkülözve, persze sikertelenül. Ahogy ő tudta mondani, hogy: „papa… ide figyelj”… vagy leinteni… az utánozhatatlan, vagy ahogy a haját hátrasimította, kissé nyitott ujjakkal, vagy az állát megtámasztotta – szinte kifordított kézfejjel – figyelés közben, mert rendkívüli módon tudott figyelni – azokkal a különleges, élő, vibráló, makacs szemekkel –, ezzel tisztelve meg a másikat, s mindegy volt, hogy az színész, világosító, asszisztens, statiszta, vagy igazgató. Károly az életet tisztelte meg ezzel a figyelemmel, Szebeni jelen esetben az életet figyelő Makkot. Kettős tükör. Nézzék, figyeljék meg ezeket a rendkívül szuggesztív gesztusokat, és ezt a figyelmet. Egy aktív, mindenre elszánt ember és alkotó portréja bontakozik ki a sötétből, és nem egy fáradt, beteg öregemberé. És mindegy, hogy a háttér, a díszlet: egy próbaterem, egy külsőben folyó filmforgatás, vagy lakásbelső feleségével, Hannával kettesben.
És ugyanez elmondható magáról a fotósról is, a megfigyelés megszállottjáról… és ő sem öregszik.
Ezekből a fotókból szeretet árad, és ez nincs elrejtve. Felvállalt. S ezért külön tisztelem Szebenit, hogy nem objektív, és nem hűvös. És mégis igaznak érezzük, sőt talán pont ezért érezzük igazabbnak és pontosabbnak ezeket a képeket más képeknél.
Szebeni András © 2007 Lőkös Ildikó dramaturggal
De most hadd beszéljek egy kicsit Makk és a fotó kapcsolatáról. Szinte minden fontos filmjében az esztétikai jelentésen túl komoly dramaturgiai funkciója, szerepe van a fotónak, a fotóknak. A Szerelemben, a Macskajátékban, az Egy erkölcsös éjszakában, Az utolsó kéziratban, az Egymásra nézve filmben… ezek elképzelhetetlenek a szervesen illeszkedő és önálló kifejező értékkel is bíró fotók nélkül. De Karcsi a Liliomfiba, és a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig-be is szeretett volna fotókat csempészni, ha az nem lett volna történelmileg hiteltelen… így ezekben rajzokat használt, de majdnem ugyanazon funkcióval. A fotó mint a rögzített, de belső mozgással, élettel rendelkező „időkapszula” tettenérése érdekelte, ahogy ez kivált valamit egy adott szereplőből: emléket, zavart, fordulatot, de mindenképpen cselekvést a jelenben… és a változás érzékeltetésének fixált, dokumentumszerű, megváltoztathatatlan igazságát és lehetőségét is kereste bennük, illetve ennek megkérdőjelezése is izgatta. Tóth Janóval – elválaszthatatlan operatőrével szorosan, és Gink Károllyal kiegészülve, így négyesben késhegyig menő vitákat folytattunk, hogy valaki, például Jozef Króner vagy Kishonti Ildikó hogyan nézzen, s hogyan nézzen ki a képen. Ha nem készült ötven variáció, akkor egy sem… Több mint perfekt volt. Sok mindenben könnyed és nagyvonalú volt, de a fotók kérdésében soha… nem is tehette, állandó versenyzésben állt ez ügyben a Janóval.
Ez a jó értelemben vett perfekcionalizmus Szebenit is jellemzi. És nem csak technikai értelemben. Nevezhetjük ezt valódi igényességnek, és művészi alázatnak, vagy maximalizmusnak az anyaggal szemben.
Szebeni András © 2009 Csányi Sándor, Szabó Győző és Törőcsik Mari Makk Károly utolsó filmjének forgatásán
A fotográfus, ahogy Szebeni a legszívesebben nevezi, nevezteti magát, helyesen, elsősorban nem azért készít képet, mert a halála utáni dicsőségre számít, bár olykor reménykedik, hogy egy-egy képe, legalább egy kis időre, túléli őt. Azért készít képeket, mert a lét sugallja, vagy diktálja, szinte kényszeríti őt a kattintásra, majd a következő kattintásra. Amikor egy fotográfus belekezd egy sorozatba, rendszerint lövése sincs, hogyan fog befejeződni, s időnként maga csodálkozik rá legjobban az eredményre, ami néha messzebbre jut, messzebbre mutat, mint ahogy tervezte, vagy remélte. Ez az a pillanat, amikor a fotográfiai nyelv jövője beleavatkozik a jelenébe, mintegy megtermékenyítve azt… Elvileg a megismerésnek három módszere elfogadott: az analitikus, az intuitív, és a kinyilatkoztatás. A fotográfia már csak természeténél fogva is az első kettőhöz vonzódik… Ez Szebeni esetében itt e kiállításon is tetten érhető. Néha egy-egy jó képkivágással, világítással, egy-egy a fotográfiai tengelytől való radikális elmozdulással a fotográfusnak sikerül odáig eljutnia, ameddig, ahová előtte senki nem jutott. A fotós azért készít képeket, mert a fotózás a gondolkodás, a „világérzés” egyik legátélhetőbb eszköze, és ennek egyik legegyszerűbb közvetítője is egyben, és sokszor katalizátora. A fotózás tulajdonképpen narkotikum, függőségbe lehet kerülni tőle, vele… És igazából azt az embert lehet csak fotográfusnak nevezni, aki valami ilyen FÜGGŐSÉGBEN VAN A KÉPPEL. Szebeni ilyen. Talán nem véletlen, hogy a New York-i Metropolitan Museum of Art 26 felvételét válogatta be fotográfiai gyűjteményébe. S ugyanezek fordítva is elmondhatók a filmkészítő Makkról.
Szebeni András © 2011 Stúdióban feleségével, Hannával
Makk a könnyed, játékos, olykor vaskos humor, de főleg a lírai tragikum egyik legérzékenyebb ábrázolója nemcsak a magyar, hanem az egyetemes filmművészetben is, de ugyanúgy az atmoszféra és a miliőteremtés nagy mestere is. Öt filmje volt versenyben Cannes-ban, kétszer nyert is… De kevesen tudják róla, hogy a vágás mestere is volt. Én mint tanítvány és munkatárs ezt sokszor megtapasztaltam. Az nem véletlen, hogy a mi osztályunk volt a legtöbb nemzetközi fesztiváldíjat elhozó „csapat” a főiskola addigi történetében, és ez Makk nyitottságának, érzékenységének, elképesztő szakmai tudásának, kísérletezőkedvének, segítőkészségének is volt köszönhető. Minden filmünk mássá, jobbá lett általa. Több, mint 60 évig tanított a főiskolán, és mi voltunk az első önálló és mind a mai napig legsikeresebb osztálya.
A fentebbi erények Szebenire is igazak. Ő is nagy atmoszférateremtő. És ő is közvetett vagy közvetlen hatásában – és a gyakorlatban is – iskolateremtő mester, és kiváló pedagógus. (Az ún. „Szebeni Műhely vagy istálló”.) És ezt igazolja ez a rendhagyó kiállítás is.
Akinek van szeme a látásra, az látja… és nem csak látja, hallja is, mert… de most ezt nem fejteném ki… Ezeknek a képeknek az alanyon túl, illetve vele együtt összetéveszthetetlen atmoszférája, ereje, szuggesztivitása és egyénisége van.
Mi köti össze ezt a két szenvedélyes alkotót a személyes szimpátián és barátságon innen és túl?
Mindketten rendhagyóak, rendkívül sikeresek és sokszínűek. Irigyeltek, féltek és tiszteltek. Mindketten végtelen energiájú életszeretők és életélvezők, és így-úgy a másik nem rabjai, csodálói, hódítói és persze tisztelői. Imádják a munkájukat, megszállottjai és sokoldalú, szinte kétkezi munkásai szakmájuknak. Célratörőek, és olykor kíméletlenek. Néha tüneményesek, máskor elviselhetetlenek, néha gyerekesek, máskor rendkívül sármosak. Néha kicsinyesek, de legtöbbször nagyvonalúak. Ez is rajta van a kiállított képeken. A kép mint kettős tükör.
És amiben végletesen egyeznek: az ember mint táj, mint a létezés legfontosabb letéteményese, és annak mint „olyannak” a minél pontosabb megragadására, megrajzolására és felmutatására való megalkuvásmentes törekvésük. Ez köti össze őket, és az, hogy… mindketten hisznek az emberi arc titokzatos mindenhatóságában.
Hallom, ahogy Makk felnevet, az ő egészséges, összetéveszthetetlen nevetésével, és most hirtelen meglátom, ahogy ott a bal sarokban lazán az oszlopnak támaszkodik. (Karcsi most) itt van közöttünk, járkál, nézelődik, somolyog, annak a szőke, vörös, netán fekete hajú hölgynek is finoman a fenekére csap, csibészesen, sármosan rákacsint Hannára, kissé narcisztikusan nézegeti magát a képeken, nem túl hosszan, elégedetten biccent András felé, majd felvesz egy boros poharat (badacsonyi szürkebarát, esetleg rizling, de az is badacsonyi), ránk emeli, jóízűen felhajtja, majd sietősen int… – snóblizni megyek… veti oda…
És ezt a valós, erős és összetéveszthetetlen jelenlétet mi Szebeni Andrásnak köszönhetjük.
Mert a jelen, ez a sok fotó, nem más, mint a jövő értelmezésének, értelmezhetőségének a megőrzendő, megőrzött múlt leképezése, tárgyi feltétele, és egyben bizonyítéka.
Szebeni András © 2008 Otthonában, Budán
Makk kifelé menet hátba vág, rám szól:
– Apa(fej), fejezd már be, nem szégyelled magad, ilyeneket, meg ennyit dumálni!?
– Már csak egy mondat, Karcsi… már csak egyetlenegy… Beleegyezően bólint, de felemeli az ujját:
– Jó, max. kettő. – De figyellek!
Kérem önöket, kérlek titeket, hogy a szó eredeti és termékeny értelmében fogadják, fogadjátok be ezeket a képeket (hátha megfogan)!
De mielőtt elindulnátok befogadni őket, énekeljétek el velem Karcsi három, illetve két kedvenc dalát, higgyétek el, biztos hallgatja és élvezi – ha van – odaát, és tudom, hogy Szebeni majd ott is megkeresi és tovább fényképezi, mert…
Van, amit nem lehet abbahagyni!
1.Az egyiknek sikerül, a másiknak nem…
2.Este van már, csillag megy az égen…
3.Jaj, de széles, jaj, de hosszú ez az út…
/Elhangzott Szebeni András a Makk című fotókiállításának megnyitóján, 2019. november 7-én, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban/
*****
Makk Károly (1925-2017)
Berettyóújfaluban született. A mozihoz már kisgyerekként közel került, mert édesapja a helyi filmszínház tulajdonosa volt. Érettségi után fizetés nélküli gyakornok lett a Hunnia Filmgyárban, és beiratkozott a pesti egyetem esztétika-magyar szakára. A második világháború miatt megszakadt tanulmányait Debrecenben, majd ismét Budapesten folytatta, aztán a Sarló Filmvállalathoz került, Ranódy László hívására. 1946-ban felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, osztályfőnöke Radványi Géza volt, akinek később asszisztense lett a Valahol Európában készítésénél. 1952-ben került a MAFILMhez társrendezőként. 1975 óta volt egyetemi tanár a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.
Első játékfilmje a Liliomfi (1954), mely a korszak egyik legnézettebb filmjévé vált, hétmillió nézőjével. Szerelem című filmjét 2001-ben minden idők legjobb 100 filmje közé választották. További filmjei közül az Egymásra nézve, a Macskajáték, a Ház a sziklák alatt, a Megszállottak, A 9-es kórterem, a Magyar rekviem, a Fűre lépni szabad, a Bolondos vakáció, A játékos, az Egy erkölcsös éjszaka mind, mind a magyar filmtörténet fontos elemévé vált.
1991-ben a Demokratikus Charta szóvivője, 1993-tól a Széchenyi Akadémia tagja, később elnöke lett. A Nemzet Művésze, Kossuth- és Balázs Béla-díjas.
Szebeni András (1946)
Budapesten született, a Fényszöv reklámstúdiójában kezdte pályáját. 1972-1991 között a Nők Lapja (1989-től Magyar Nők Lapja) fotóriportere, 1986-1989 főmunkatársa, 1989-1990 rovatvezetője. 1991-ben a Vicopress Rt. igazgatója. 1991-93 közt a Playboy magazin magyar kiadásának művészeti igazgatója, 1995-96 közt a Griff magazin és a Doktor úr című heti közérzeti magazin művészeti vezetője. Jelentek meg fotográfiái hétről hétre az Esti Hírlapban, a Kurírban, a Mai Napban. Sorozata volt a Népszabadságban (Képek és Szavak) és a Playboyban. 1990-től alapító tagja a Magyar Fotóriporterek Kamarájának, 1995-ig főtitkár-helyettese, egyben a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökségének tagja. Több mint ötven önálló kiállítása volt hazánkban és külföldön. Huszonöt fotóalbuma jelent meg. A Metropolitan Museum of Art (New York) gyűjteményébe 26 fotográfiáját válogatták be. 1995-ben Balogh Rudolf-díjjal tüntették ki. A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (2006). 2019-ben Fotóriporteri Életműdíjat kapott. A Szebeni Műhely vezetője 2015 óta.
Szebeni Makkról
„Amikor az Arctérképek című albumomhoz készítettem a felvételeket, mindig kikértem barátom, Makk Károly tanár úr véleményét. Volt egy fantasztikus mondata, amit, amíg élek, nem felejtek el. Azt mondta, hogy az emberi arcnál semmi sem mond el többet a világról. A legutóbbi munkámat is átbeszéltem vele (2011-2016). Nézte az előválogatást, s mindig volt olyan, amikor előrelendítette a továbbiakat. Károly igazi, egyedülálló Mester volt, s büszke vagyok rá, hogy átadta, amit lehetett.” (Szebeni András)
Makk Szebeniről
„Bemutatom Szebeni Andrást, aki az érdeklődő ifjúból kinőtte magát, és a magyar, sőt, szerénytelenség nélkül, a nemzetközi fotós világ ismert és jelentős alakja lett. A művész szót én nem kedvelem, azt jobban elmondják a képei… Neki semmi sem elég, valami mindig hajtja, történnie kell megint a meglepetésnek. Hogy abból legyen-e a kép, vagy a képből legyen-e az esemény, arra csak ő tudna válaszolni. Mi nyugodtan várhatjuk a Mester következő dilemmáját.” (Makk Károly: SZEBENI 70)
