Építészeti illúziók és városutópiák Örményországban
Roters fotózik, dokumentál, de képei mégsem csupán dokumentumok.
Milyen igaz, hogy a benne élő sohasem láthatja igazul azt, ami van. Kell a rálátás és az is, hogy a szenvedés maga érzéket ne csorbítson. Katharina Roters német festőművész 1998-ban még a düsseldorfi képzőművészeti főiskolával Örményországba utazott. Ez olyan hatással volt rá, hogy ösztöndíjjal egy évre visszatért. Nagy hatással volt rá a panelépületek sokrétegű variációja. Ott a panelbe beleöntenek ornamentikákat (az építészetük több évezredes gyakorlata mintákkal szolgált), s az is, ahogy ezeket a lakásokat egyénítik, variálják. A várost bejárva elkezdte ezeket szisztematikusan fotózni, kamerával végigkövette azt a sokféle formát. Amikor onnan visszatérve 2002-ben Magyarországra költözött – szerelem, mi más lett volna az ok -, s itt is keresni kezdte a paneleken azt a vizuális változatosságot, amit ott Keleten már megtalált. Azokban nem lelt, viszont a sátortetős házakon (ehhez kell a nem hazai szem) meglátta a kapart kőpordíszítéseket. Mostanában ez már kezd eltűnni, mert a hatvanas-hetvenes években kötelező kockaház formát lassan felváltja más, de a kétezres évek elején és különösen az ország szegényebb vidékein még szép számmal akadt fotózni való. 2005-ben Pécsett Keserű Ilonánál folytatott tanulmányokat, DLA-zott. Majd 2008-ban férjével elnyertek egy német ösztöndíjat, amely lehetővé tette, hogy Magyarország más régióiban is, tehát Miskolc környékén, Salgótarjánban, az Ukrán határnál, aztán Baranya és Somogy megyében tanulmányozhassák a témát. Akkor tettek három nagy túrát, amelynek eredményeként elkészült a könyv, a Hungarian Cubes (Park Books Kiadó, Zürich 2014).
Örményország nélkül ez a könyv sem születhetett volna meg. Az első élmények hatására állt rá a tekintete arra, hogy az építészetben ezeket az értékeket észrevegye. 2014-től megint többször ellátogatott abba az országba, s megörökítette azt az állandó átmentet érzékeltető állapotot, amit a keleti hagyományok és a nyugati kultúra hagyott a szocializmus építészeti romjain. A kultúrák egymásra rakódása, variabilitása és ütköztetése ragadta magával, és ezt dokumentálja képein. Azt, hogy az emberek hogyan élnek ezek között a falak között, milyen jeleket hagynak, hogyan változtatják át magát a várost. Külön teremben látható a Mecamor sorozat, amely a prototípusnak szánt atomváros tragikus sorsát jeleníti meg. Az emberek tízezreinek otthonnak szánt betonmonstrumok halálukban őrzik a nagyratörő álmot. Egyszerre groteszkek és fájdalmasan szomorúak.
Roters fotózik, dokumentál, de képei mégsem csupán dokumentumok. Többféle értelemben sem. Ő ugyanis hozzányúl minden képéhez annak érdeklében, hogy eltávolítsa a lényeget esetleg zavaró motívumokat. Minden kép átesik egyféle esztétizáláson. Nála az ornamentikát nem zavarják vezetékek, lombok. Ezzel az eljárással megvalósítja a konceptművész fogalmát. Projektekhez és témákhoz kapcsolódik, annak talál formát és eszközt, hol ecsetet, hol fényképezőgépet. Analóg kamerával fotózik, a képeket beszkenneli és a digitális felvételeket dolgozza át; megtörténik az esztétikai transzformáció.
Katharina Roters: Egy álom anatómiája. Építészeti illúziók és városutópiák Örményországban
Megtekinthető március 8-ig a Mai Manó Házban