Új vizeken

Írók és művészek Székely Aladár műtermében

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása

Fotó: Gál Csaba

Ady az Új vizeken a címet adta programadó versének, s nem véletlenül lett ennek a kiállításnak a címe is, amely a százötven éve született Székely Aladár (1870-1940) fényképész munkásságát villantja fel. Remek a címválasztás, mert Ady Endrét majdnem kizárólag az ő felvételeiből ismerjük. Ő volt az, aki fotózhatta – mondhatjuk azt, hogy fotográfusa volt, hiszen róla készült a több mint negyven portré. Ahogy ő látta és láttatta, úgy ismerjük meg mi is a költőt még életerőben, aztán a mamával, majd Csinszkával, s az utolsó képen már nagybetegen óriási télikabátjába bújva.

Székely Aladár fiával Fotó: PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár

Székely Aladár, a fotográfus maga is új vizeken járt, amikor munkásságával megújította a portréfényképészetet. A múlt század első évtizedének művészeit – elég csak fellapozni az irodalomtankönyvet – szinte kizárólag az ő portréiból ismerjük. Schöpflin Aladár, Babits Mihály, a Nyugat nemzedéke, a fiatal Déry Tibor, Kaffka Margit, Móricz Zsigmond, a Nyolcak festőcsoport, s a festő Szinyei Merse Pál vagy Rippl Rónai József arcvonásait az ő felvételeiből ismerjük. A mesterséget tanulta Kolozsvárott, majd Budapesten Mai Manónál és Mertens Ede műtermében, s mielőtt megnyitotta volna pesti szalonját Rónai Dénessel (unokabátyjával), megfordultak tanulmányúton Münchenben, Hamburgban, Drezdában, Berlinben. Az útról hazatérve a modern fényképezésről publikált cikkében „új áramlatokról”, a „régi, mohos szabályok ledőléséről”, tudatos, egyéni látásmódról ír, s ezek szellemében készíti felvételeit. Mi könnyű, laza tartást látunk, könyökön pihenő fejet, holott a képek tudatosan komponáltak. A beállításokat gyakran előtte feleségéról és fiáról készített felvételeken próbálta ki. A könyöklős fejtartás (például Babits Mihályé), látszatra könnyed, természetes póz. De próbálja csak ki valaki csukló- és nyakfájás nélkül!

Fotó: Gál Csaba

Mi volt a titka? Mi volt az az újítás, amit ő hozott? A póztalannak vélt, de hallatlan műgonddal készített arcképei a személyiséget jelenítették meg, a hiteles karaktert. Maga is hitte, tudta, hogy a jövőnek dolgozik, hogy a „gyűjteményét” az utókor éppúgy, mint kortársai, irodalomtörténeti és művészettörténeti szempontból is nagyra értékelik majd.

A sokoldalú fényképész életművéből ez a kiállítás a portréművészét villantja fel. Üvegnegatívra dolgozott, s ezekből is láthatunk néhány felvételt. Képeiből Írók és művészek címmel 1915-ben válogatást tett közzé.

Viszonylag fiatalon, az ötvenes éveinek közepén egészsége megromlott, s műtermének vezetését fia veszi át, aki folytatja apja munkásságát. Az ő felvételeiből is láthatunk képeket ezen a kiállításon.

Vélhetnénk, utazás a múltban, de nem. A fényképeken szereplők jelentős része alkotásaikban itt van velünk, és itt lesz unokáink számára is. Ahogy megjelennek előttünk ezeken a képeken, nagyon is szívközeliek: lezserek vagy szégyenlősek, félénkek, vagy öntudattól határozottak. Tudták, kinek a fényképezőgépe elé álltak, s azt is, hogy a képeken nem fog az idő.