Gaál Zoltán: Kék szemmel
Gaál Zoltán magyar fotográfus elment messze idegenbe, az üveghegyen túl elterülő Nippon vagy Nihon nevű szigetországba, a felkelő Nap országába, hogy megtudja, milyenek és hogyan élnek-boldogulnak az ottaniak. Telt-múlt az idő, sokszor visszajárt oda, sokat gondolkodott, beszélgetett, fényképezett, és lassacskán megtalálta önmagát meg a saját világát.
Gaál Zoltán felvételei
Ritka szép könyv, amiről most írok.
Súlya van, a szó mindkét – konkrét és átvitt – értelmében.
Konkrétan azért, mert a kis méretű, négyzetes forma, sötétkék egészvászonba kötött, műnyomó papírra nyomott kötet ritka esztétikai élményt nyújt annak, aki kézbe veszi és forgatja, lapozgatja.
Önmagában cáfolja azt a – téves – vélekedést, hogy a könyv nem műalkotás.
Szinte már elszoktunk a fogalomtól is, hogy könyvet tervezni és készíteni: igazi művészet.
Érdemes elmondani, hogy ezt a kézbe simuló kis könyvet a magyar tipográfia egyik legnagyobb mestere, a nagyszerű Nádai Ferenc tervezte, a képeket pedig a fotók készítőjének kollégája, egyébként egy ismert hetilap képszerkesztője, Kiss Kuntler Árpád válogatta. (Ez itt a méltatás helye.)
Elvont értelemben meg azért, mert ez a könyv – közvetve — elmond egy nem mindennapi történetet.
Nos, az történt, hogy Gaál Zoltán 1953-ban született magyar fotográfus – aki némi előtanulmányok és szakmai gyakorlat után 1979-ben elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskola fotóriporteri szakát, ahol többek között Féner Tamás, Szalay Zoltán és Tóth József voltak a tanárai –, egy nemzetközi csereprogram keretében 1986 és 1988 között néhány éven át az Oszakai Művészeti Egyetem fotográfiai tanszékén volt kutató ösztöndíjas. Itt embernek is kiváló japán mesterek – többek között Iwamiya Takeshi és Inoue Szerjú (1931-1988) oktatták – utóbbiról még lesz később szó.
Ha már itt tartunk, a későbbi szellemi és szakmai igazodási pontok közül feltétlenül megemlítendő még a legendás Gera Mihály (1931-2014), akit mesterének tart, valamint Szebeni András, aki öt éve fotóművészeti alkotóműhelyt alapított, amelynek mind Gaál Zoltán, mind Kiss Kuntler Árpád rendszeres résztvevője.
De tartsunk rendet, ne ugorjunk ennyire előre az időben.
Mai ésszel felfogni sem tudjuk, mekkora szerencse mosolygott rá fiatal honfitársunkra egy ilyen több éves ösztöndíj keretében.
Abban az időben rendes magyar állampolgár jó esetben háromévente egyszer kapott útlevelet (ezt, pontosabban a pár hétig érvényes „ablakot” külön kérvényezni kellett a mindenható Belügyminisztériumtól, amely a kérelmet minden különösebb indoklás nélkül el is utasíthatta).
Akkoriban holmi ipari kémkedés miatt (ez volt az úgynevezett „COCOM-listák ügye”) némi mosolyszünet állt be a Kelet és Nyugat közti közeledésben, Japán viszont (fotós honfitársunk szerencséjére) saját – meglehetősen fejlett – ipara termékeinek keresett újabb legális felvevő piacot: ehhez szükség volt ösztöndíjasokra is.
A folytatás úgy hangzik, mint egy tündérmese, pedig annál sokkal többet jelent.
Gaál Zoltán, aki viszonylag hamar megtanult rendesen japánul (néhány – európai átlagember számára olvashatatlan és megfejthetetlen – ideogramma látható is a könyvben), megismerte és megszerette Japánt, ezt a számunkra igen távoli és egzotikus országot, meg különös külsejű, viselkedésű és beszédű lakóit is (persze nem mindet).
Nem ábrándult ki úgy, mint Gulliver, Jonathan Swift 1726-ban írott szatírájának hőse, aki – Karinthy Frigyes tréfás szinopszisa szerint – „Hajóorvos, alacsony és magas emberek közé kerül, és megutálja a normális termetű embereket”.
Nem is járt úgy pórul, mint Sofia Coppola emblematikus amerikai filmjének (Lost in translation – Elveszett jelentés, 2003) Tokióban idegenül bolyongó két főszereplője.
Nem magazin-képeket, és nem is turisztikai prospektusokat készített ebben a tudomány, az oktatás és a kultúra szempontjából egyaránt nyitott és fejlett, a haladás élvonalát képviselő különös és nagy országban.
Követte Szerjú mester tanácsát, aki egy napon így szólt hozzá: „Engem nem Japán érdekel, azt már mind lefényképezted, ami nincs nálatok. Engem te érdekelsz. Te ki vagy…?” „Szerencsés esetben ugyanis – fűzi hozzá Gaál – a jó fénykép nemcsak látvány, de van gondolati-érzelmi olvasata is. Én japán hatásnak nevezem azt, hogy a képeim egy történetet, egy majdnem kerek egész történetet mesélnek el.”
Ennek a könyvnek a képei ugyanis Japánban készültek, de ez a könyv mégsem igazán Japánról szól.
Ez a paradoxnak látszó állítás némi magyarázatra szorul.
Noha tudjuk, hogy egyetlen emberiség van, de azért a japánok már szemre is meglehetősen különböznek tőlünk, európai emberektől. Gaál, aki olyan gondolkodó ember, aki írni is tud, nemcsak fényképezni, az album bevezetőjében leírja, hogy Japán 1603-tól 250 évre bezárkózott. „A sógunnak, az akkori Japán tényleges urának elege lett a külföldiek által terjesztett, a japánok által jól kigondolt, az évszázadok során kicsiszolódott társadalmat megzavaró, forradalmat szító tevékenységből. A kapukat bezárták, a külföldieket elzavarták.” A be- és elzárkózás olyan tökéletesen sikerült (a japánok nagy része ugyanis maximalista, mindent a lehető legjobban szeret csinálni), hogy az átlag japán nem is látott idegent (a „migráns” szó akkor még nem létezett japánul). Két és fél évszázad elég hosszú idő. „Azt lehetett tudni, hogy létezik egy másik világ, de inkább előszeretettel rémisztgették a gyerekeket, nehogy oda kívánkozzanak. Abban a másik világban vörös hajú, rettenetesen szőrös emberek élnek, és kék a szemük. A japánok sötét, majdnem fekete hajúak, barna szeműek és alig van testszőrzetük.”
Innen a könyv címe is: Kék szemmel.
Mit termett ez az ideológia? Elmaradottságot és fanatizmust, idegengyűlöletet, kegyetlen háborúskodást a szomszédokkal, majd végül Hirosimát és Nagaszakit. („Hiroshima mon amour – Szerelmem Hirosima”, Nevers és Hirosima, nácizmus és atombomba, tudják, Marguerite Duras és Alain Resnais emblematikus filmje 1959-ből, a csodálatos Emmanuelle Riva főszereplésével.)
Nos, tudunk olyan európai országról, ahol a kis részben őshonos, nagy részben betelepült lakosok évszázadok óta nem tudják eldönteni, haza kell-e nekik vagy haladás. Így aztán, míg ezen veszekednek egymással, a konfliktus miatt egyikből sem marad nekik elég. Pedig igencsak kevert a népesség, de az idegen származást szégyellni illik, olyannyira, hogy az idegen hangzású családnevek viselőinek sokáig hazai csengésűeket illett választani.
Nos, ennek a fotóskönyvnek úgy foglalható össze a története, hogy Gaál Zoltán magyar fotográfus elment messze idegenbe, az üveghegyen túl elterülő Nippon vagy Nihon nevű szigetországba, a felkelő Nap országába (igen, ott készült 1960-ban a Kopár sziget, a Hirosimában született és 100 évet megért Kaneto Sindó korszakos remekműve, a nyomor és a reménytelen kitartás filmje), hogy megtudja, milyenek és hogyan élnek-boldogulnak az ottaniak. Telt-múlt az idő, sokszor visszajárt oda, sokat gondolkodott, beszélgetett, fényképezett, és lassacskán megtalálta önmagát meg a saját világát.
Gaál Zoltán ma 67 éves. Fényképez, kiállít, fotókönyveket készít. Van életútja és van életműve. Mindkettő jelentős, de még tovább teljesedhet.
Ez egy majdnem kerek egész történet.
Erről szól ez a szép és igaz könyv. Egy fotókönyv-sorozat harmadik darabja.
Annyit még tegyünk hozzá, hogy ebben a könyvben, amelyben rövid szövegek, illetve nagy részben fekete-fehér, kis részben ún. lyukkamerával készült színes fotók váltakoznak egymással izgalmas ritmusban, sok a képpár: az alkotók bőven élnek a kontraszthatás, az ellentétek, az ellenpontozás eszközével.
És hogy valójában milyenek ezek a képek esztétikai szempontból, majd egyszer azt is elmondjuk, ha lesz hely és idő bővebb elemzésükre.
Gaál Zoltán: Kék szemmel. Szerzői kiadás. Budapest, 2020.
Könyvtervező: Nádai Ferenc. Képszerkesztő: Kiss-Kuntler Árpád. Szöveg: Gaál Zoltán. Képfeldolgozás: Miklós Árpád. Nyomta és kötötte: Pauker Nyomda.
