Pilinszky János fényképei
Műcsarnok
„Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.”
(Senki földje)
Kívülálló, érzékeny, akinek lénye, költészete most fényképeken látható. Akkor kezdett fotózni, amikor már megjelent a Harmadnapon (1959) című kötete, s figyeltek rá így is úgy is. Gondolkodni képekben szeretett. Nem véletlen, hogy oratóriumát, színdarabjait és verseinek jó részét állóképeknek nevezte. Fényképezni 1965-ben kezdett, mert úgy vélte, ez az eszköz kiválóan alkalmas arra, hogy rákényszerítse használóját a „jelenlétre”, a nyitottságra. A nyitottságot a külföldi utazások élményei erősítették.
Negatívok nem maradtak fönn, s a megmaradt fényképek mindegyike pedig „Ofotért-nagyításban’, maximum 10 centiméter szélességgel. Azóta kicsit megsárgultak, megtörtek és ebből kellett a kurátornak, Gulyás Miklós fotográfusnak a műcsarnoki kiállítási képeket nagyítani. Bár Pilinszky nem tanulta a fotográfiát és különösebben nem is foglalkoztatta, ezekből a képekből – bármennyire is amatőr technikájúak is -, a vizuális érzékenysége kiolvasható. A kiállítás képeit a rá jellemző fogalmak köré, mint a magány, a távlat, a rom, a szakralitás, lehetett rendezni.
Biztosan semmit nem tudott az akkori amerikai fotódivat, az street-foto létezéséről, mégis remek hangulatú utcai jeleneket láthatunk. Egy külön részben megismerhetjük életének egyik legmeghatározóbb szerelméről, Jutta Scherrer-től készített felvételeit.
Egy külön falrészen olyan fotográfiák szerepelnek, amelyek irodalmi műveit ihlették, mint például Klösz György felvétele a Szabadesés című novella megírására.
A szerző felvétele
Pilinszky lelkülete fotográfiáin keresztül is gazdagító.
A Kertész Imre Intézet szervezésében megvalósuló Pilinszky 100 programsorozat egyik kiemelkedő eseménye ez a kiállítás.
Műcsarnok, kamaraterem, látható november 28-ig.
