Árpási Zoltán: A fotográfia bűvöletében – Beszélgetés Keleti Éva fotóművésszel
A bűvölet Keleti Éva képeire illő szó. Különös lelkülete van a felvételeinek, bármi is a tárgyuk.
Interjúkötet sokféle lehet. Attól függ, hogy ki kérdez és ki válaszol. A cím sem közömbös. A bűvölet Keleti Éva képeire illő szó. Különös lelkülete van a felvételeinek, bármi is a tárgyuk. A téma legtöbbször az ember, az ő képein legtöbbször a művész, a színművész, az érzékeny, sebezhető, a sérülékeny, a végletekig kiszolgáltatott. Mi lehet a rejtelem, amivel képes a belső gazdagságot, egy egész színmű lényegét, hangulatát felmutatni? Mi lehet a titok?
Egy interjúkból álló beszélgetőkönyv alkalmas arra, hogy azt a közvetlenséget is, amivel csak egészen kivételes emberek rendelkezhetnek, felmutassa. Élete első évtizedében megtapasztalhatta a két végletet: a jómódú, szerető család biztonságát és a halálmenet félelmét, kiskamaszként pedig Budapest ostromát. Aztán rendszerek – s ezek hatalmasságai – jöttek-mentek. Annyi félelmetes és gyűlölni való volt körülötte, ő pedig mintha valami aura védené, erről tudomást sem véve, mást keresett és talált. Először is megtalálta hivatását, alázattal képes volt megtanulni mestereitől annak szakmai fogásait, azt, hogy miként is lehet a látvánnyal felmutatni a valót. Itt a könyvből fejezetről fejezetre bontakoznak ki az életút fordulópontjai. Ez nem is jó szó, mert Keleti Éva útja töretlen, annak ellenére, hogy az élet töréspontokat szánt volna bele. A hétköznapi munka először minden témában követelt tőle, aztán rámaradt a színház, s ő az egész színházi fotózást megújította. Addig beálltak egy-egy élőképre. Ő volt az, aki kivívta, hogy zajló szituációt fotózhasson. Ehhez előtte elolvasta a darabot, megismerte a rendező, a színész munkásságát, s úgy ment a próbára és többször figyelte a jelenetet, hogy az előadás legjellegzetesebb pillanata legyen ott a képen. Ő – ebből a kötetből megtudhatjuk –, ha látta, hogy a focista ollózásra lendül, akkor kell kattintani, mert fejelni fog. S a színházi képei is úgy készültek, hogy tudta, melyik az előző pillanat, hogy a fontosat megörökíthesse. Évtizedek óta él a színház és művészeinek alkotó közegében, mert gyöngéd- és érzékeny szeretetével nemcsak bizalmukba fogadták, de figyeltek rá. Ha kíváncsi valaki, hogy milyen volt a huszadik század második felének színházi élete, az ő képeiből megtudhatjuk, s megismerhetjük – már jelmez nélkül. Darvas Ivánt szamárháton, s fára mászni Törőcsik Marit és Kálmán Györgyöt, a színészek szerep nélküli arcát, a nevető szájú, de szomorú szemű Psotát, s fájdalmakat mesélnek a Ruttkai-Latinovits portrék. Minden hiteles és minden kiragadott pillanatban ott az egész élet, a volt és a lesz is. Ahhoz, hogy mindez mások számára is láthatóvá váljon, kell az a határtalan szeretet, amivel Keleti Éva közelítette őket. „Nagyfokú szeretet kell a színház és színészek iránt, és önmérséklet, hogy az ember túl tudjon lépni azon, hogy én ezt vagy azt akarom, és ahhoz ragaszkodom. A fotósnak meg kell találnia a helyes arányt a saját akarata és mások elvárása között.”
Volt ereje változtatni, volt ereje újba fogni. Az Új Tükör nemcsak új hetilap volt, hanem nagyon tartalmas és látványos olvasnivaló. A képszerkesztő nemcsak a látványért felel, hanem azért is, hogy a szövegtartalom még jobban hathasson, vagyis értenie kell nemcsak a képet, de a szöveget is. Amikor a rendszerváltáskor egyik pillanatról a másikra megszűnt (ötvenen túl, egyszercsak a mind eddig volt már nincs tovább) volt ereje újba fogni, s fotóügynökséget szervezett. Ő soha nem a saját útját egyengette, hanem másokra figyelt. Ezért tudott „megkapaszkodni” – ez az ő kifejezése – a rendszerváltás idején. S ezért volt ő az első, akit a kelet-európai fotóriporterek közül a World Press Photo zsűrijébe választottak. Mandátuma – három év – lejárta után a tisztségre Korniss Pétert javasolta. Az elismerések közül minden lehetőt kiérdemelt, mert a munkásságot – a művészét, a fotoriporterét, a közösség szervezőjét – nem lehetett szakmának és szemlélőnek nem elismerni, becsülni.
Az életút kibomlik a témák szerint csoportosított kérdésekben és válaszokban. Képek is fel-felvillannak a kétszáz oldalon. Több is fért volna bele, ha nem ekkorák a szövegbetűk.
Nem omlanak le titokfátylak, mert ő soha nem titkolózott. Az az érdeklődés és szeretet, amellyel a világhoz közelített, s közelít, kapott formákat, tartalmakat. Még, még …olvastam volna, s gondolom mások is így érzik majd, ha kezükbe veszik a könyvet.
Kérdések és válaszok: előttünk egy nagyívű élet. „Úgy kell végigélni az életet, hogy öregkoromban is emlékezzek a fiatalkori énemre”. Álljon itt az utolsó mondat a kötetből: „Ne akarjak Eiffel-tornyot építeni, ha csak kunyhóra vagyok képes, vagyis ne tegyem a lécet olyan magasra, amit nem tudok átugrani”. Az átugrott léce magasságáig sokan föl se látnak. Ha elolvassák ezt a könyvet, talán ők is erőt kapnak a léc feljebb helyezéséhez.
A kötetet Szarka Klára lektorálta. Borítófotó: Hamu és Gyémánt Magazin
Magyarországon kiadja a HarperCollins Magyarország KFT
