A pókhasú kisgömböc kigyógyít a rasszizmusból

|

Zöld könyv – Útmutató az élethez

Az öt Oscar-díjra jelölt Zöld könyv kedves tanmese a rasszizmusról, amely remek humorérzékét és két emlékezetes színészi alakítást tud felhozni a mentségére. Viggo Mortensen pókhasú Sopranóként, az Oscar-favorit Mahershala Ali sznob zongoristaként játszik nagyot.

Mahershala Ali

A Zöld könyv az a film, aminek kritikáját illik a szerethető és szívmelengető jelzők valamelyikével kezdeni és zárni. Ártalmatlan, jó szándékú üzenetfilm arról, hogy a rasszizmus butaság – egyben meglepően vicces dramedy attól a Peter Farrellytől, aki legutóbb a Dumb és Dumber kettyót rendezte.

A Zöld könyv az ellentétek vígjátéka, amelyben két össze nem illő figura indul közös útra: Tony Vallelonga (Viggo Morensen), a Tony Sopranóra hízott, rasszista kidobóember, és Don Shirley (Mahershala Ali), az arisztokrata fekete zongorista. Road movie-juk különlegességét az adja, hogy 1962-ben, tehát még a polgárjogi mozgalom sikerei előtt indulnak turnézni a Mélydélen, ahol mindennaposak az afroamerikaiak ellen elkövetett atrocitások. Shirleynek szüksége van egy izomemberre, aki megvédi a bajtól, Vallelongának pedig egy jól fizető munkára, hogy ne csússzon meg a lakbérrel.

Hogy mi lesz az út vége – meg persze az eleje és a közepe –, azt borítékolni tudja bárki, aki kettőnél több hollywoodi filmet látott. A Zöld könyvnek a maga műfajában – népnevelő dramedy – mégis akadnak meglepetéskártyái. Az első meglehetősen triviális, hiszen a film egyik nagy erénye pusztán az, hogy elkészült a mai hollywoodi felhozatalban. A ’90-es években még Mississippit lehetett rekeszteni a hasonló kaliberű drámákkal, amik egy-egy filmsztárnak kínáltak szabad terepet arra, hogy megcsillogtassa képességeit, és még mélyebbre lopja magát helyes üzenetével a nézők szívébe. Manapság viszont a szuperhősfilmek, fantasyk és sci-fik, egyszóval a látványfilmek dominálják a hollywoodi kínálatot, és a középköltségvetésű drámák kiszorultak a piacról – pedig igény, mint a Zöld könyv közönségsikeréből látszik, lenne rájuk.

A Zöld könyv számlájára lehet írni azt is, hogy nem nyomaszt feleslegesen, és a rasszizmusdrámáknak nem a borongósabb válfaját követi. Hanem azt, amelyiken legutóbb A számolás joga taposott ki egy sok százmilliós bevétellel járó utat, amikor a #BlackLivesMatter korhangulatát egy szórakoztató, kosztümös vígjátékba csempészte. Ez az eszképizmus bár mindig jelen volt az amerikai fősodorban, de manapság inkább tűnik a politikai klímára adott válasznak. Az emberek szórakozni akarnak a moziban még akkor is, ha üzenetfilmet néznek, és ezt csak úgy lehet abszolválni, ha a tanulságot könnyen csúszó poénokba csomagolják.

A Zöld könyvnek nincs ezzel problémája, a prosztó kidobóember és a túlkulturált zongorista végig frappánsan froclizza egymást. És közben a jellemüket is egészen összetettre mélyítik a hollywoodi vígjátékokhoz képest. Farrellyék ugyanis két, gyökeresen eltérő életfelfogást ütköztetnek, ahol nem egyiknek vagy másiknak van igaza, hanem – a maga szempontjából – mindkettőnek. A zenész nem érti, az olasz miért lop jade követ, ha meg is vehetné azt a fizetéséből, és miért örül, ha nyert pár dollárt kockán, mert nem tudja elképzelni, hogy a szegény ember a könnyen jött pénznek örül, és nem kellene neki a kő, ha fizetni kéne érte, mert úgy már nem érné meg neki.

A mindent magába tömő Vallelonga, és az ételhez, emberekhez is csak eltartott kisujjal nyúló klasszikus zenész is elrajzolt figurák, akik a közös út során ha nem is levetkőzik, de finomabbra csiszolják a szélsőségeiket. A Zöld könyvet megvádolták azzal, hogy történetében a fehér megmentő sztereotípiáját erősíti, mert a fekete szereplő csak a fehér beavatkozása miatt ússza meg a bonyodalmakat, ráadásul Don Shirley figuráját túlságosan kifehéríti, mert a fehér közönség csak egy ilyen fehéren viselkedő, művelt feketét tud elfogadni. Ez azonban ferdítő túlzás, hiszen a film épp azt a belső konfliktust feszegeti, amit a fekete gyökereitől zenészként és magánemberként is elszakadt Shirley érez, amikor kulturált fehér emberek előtt lép fel, akik a színpadon tapsolnak neki, de egyébként ugyanúgy lenézik, mint a többi feketét. Turnéját is épp ezért vállalta a Délen, hogy jelenlétével, személyiségével bizonyítsa, nem lehet egyetlen sztereotípiába gyömöszölni egy embert sem.

A hosszú autóutak során megejtett beszélgetéseikben épp azt vesézik ki Farellyék, hogy az ember ösztönösen sztereotípiákban gondolkodik, de ezt észre sem veszi. Az előítéletek nem azért terjednek gyorsan, mert az amerikaiak megrögzött rasszisták, hanem mert mindenki fogékony rájuk, hiszen úgy könnyebb értelmezni a világot. A Zöld könyv azt állítja, pozitív példák felvonultatásával, amilyen ez a film is, könnyű korrigálni az előítéleteket. Ilyen téren persze idealista a film, mert nem vonultat fel egyetlen konfliktust se, amit ne lehetne pár poénnal elsimítani, és a legnagyobb veszélyt az jelenti benne, hogy a két fickó nem ér haza karácsonyra a családjához. De jól áll ez az idealizmus a Zöld könyvnek, mert így nemcsak a szenzációhajhászón durva erőszakot hagyja el, hanem lassan csordogáló tempót is kap a film, ami nem a rasszista redneckekre, hanem a két főhős jobbára eseménytelen utazására fókuszál, és arra, hogyan születik meg közöttük a barátság.

A Zöld könyv alcímével ellentétben persze nem az élethez, hanem az Oscarhoz nyújt útmutatót: az Akadémia általában imádja ezeket a kedves-vicces oktatómeséket. Az öt Oscarra jelölt film esélyeit ugyan megtépázták az alkotók kisebb-nagyobb botrányai, például a forgatókönyvíró – aki egyébként Tony Vallelonga fia – muszlimellenes tweetje, de a színészek azért így is jó sansszal várhatják a vasárnapi gálát. Viggo Mortensen nem apró buktatót kerül el, amikor karikatúraként is játszható figuráját mélyen emberire hangolja. A kis gömböcként közlekedő, mindent felzabáló, cigiről cigire gyújtó, lezserül arrogáns olasz szokásait megélt manírként, nem pedig nevetnivaló hóbortként játssza. Olyan hitelesen, hogy könnyen felvételt nyerhetne a Maffiózók klubjába, rögtön Tony Soprano mellé.

Bár Mortensené a látványosabb alakítás, Alié sem marad el tőle, akinek a visszafojtott traumákat, magányt, boldogtalanságot és súlyos alkoholizmust kell úgy láthatóvá tenni, hogy közben el is takarja mindezt. Könnyen lehet, hogy két évvel a Holdfény után megint hazaviszi a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-szobrot – és még csak azt sem mondjuk, hogy nem megérdemelten.

A Zöld könyv – Útmutató az élethez a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: