A 2018-as Finn Filmnapokról
Február 7. és 11. között ismét a Toldi mozi adott otthont az idén hetedik alkalommal megrendezett Finn Filmnapoknak.
A rendezvény szervezője ezúttal is a FinnAgora, azaz a finn kulturális, tudományos és gazdasági központ, melynek vállalt feladata többek között a finn kultúra népszerűsítése is. Az idei filmnapok is leginkább ennek apropóján jött létre, nem okozván csalódást az egyedi hangvételű filmek szerelmeseinek.
Amit a látottak alapján mindenképpen kiemelnék, hogy a friss, díjnyertes finn filmtermés egy olyan társadalom képeit igyekszik leplezetlenül bemutatni, ahol a párkapcsolati, generációs és az elhallgatott problémák, azaz a homoszexualitás, illetve a női identitás kérdése kerülhet elő a fagyos mélyből a lék közelébe. Ez egyértelműen jóléti társadalom, jelzik a kiválasztott filmek. Az esetleges létbizonytalanság nem a szociális védőháló lyukacsosságának következménye.
Azt gondolnánk, hogy a múltról szól, ám igazándiból a jelen problémáira is reflektál a Finnországban tabudöntögetőnek tekintett Tom of Finland. A finn társadalom felettébb homofób irányultságának enyhülésére utal az, hogy siker övezte az alkotást. Életrajzi filmet kapunk. Egy megtörtént sztori fikcionalizált változatát. Egyfajta bocsánatkérést vagy felszabadítást, egy olyan témát illetően, amivel kapcsolatban a finn társadalom elég egyöntetűen elítélően nyilatkozott meg (mi több, sokáig kriminalizálták a homoszexualitást). Érdekes módon ebben az alkotásban nem jelenik meg erkölcsi ráhatás formájában a vallás. Pedig a fesztivál majd összes bemutatott filmjében jelen volt a rituális vallásgyakorlás mint finn nemzeti sajátosság. A Touko Laaksonen életét feldolgozó film végigkíséri a főhőst a szovjetekkel harcoló finn hadsereg férfitársaságától a berlini felszabadult éveken keresztül addig, míg karrierjének csúcsán találja magát az Egyesült Államokban. A fekete bőrruhás, motoros testépítő figurák a művészetének és vágyainak kiteljesedését, és egy mozgalom összekacsintó egyenérzését is jelentették egyben. A rejtőzködő művészből ugyanis csak élete második szakaszában lett ikonikus szabadsághős, úgy, hogy ő sosem akart az lenni. Ezt sugallja a film címe is, mely művésznevét, azaz rejtőzködő énjének szimbólumát is tartalmazza egyben. Mellesleg a film önmagában nem remekmű, sokkal inkább felvállalt témájának szólhat a díjazás.
Tom of Finnland
Nem tudom, hogy kiváltó ok-e a putyini restaurációs irányultság, kiemelten a sztálini időszak egyre puhább bemutatása az oroszoknál. De tény, hogy a finnek nem felejtették, és nem felejtik el a szovjetekkel való csatározásokat. Ahogy Jussi Ketola avagy Jussi Kari sorsán át is érzékelhetjük a sztálini önkényt AJ Annila Végtelen út című filmjében. Az egykor Amerikába vándorolt finnek között sok az Egyesült Államokban találkozott először szakszervezeti, szocialista eszmékkel, majd az új világ reményében telepedett le a Szovjetunióban. A történet főhősén keresztül megismerhetjük az internacionalista eszmét szabadon kezelő sztálini világ nacionalizmusba fordulását. Megtapasztalhatjuk a tisztogatást. Így a film emléket állít annak a több mint ezer finn embernek, akik a tisztogatásokat levezénylő NKVD áldozatául estek. Hasonló filmet mostanában a lengyel Andrzej Wajda készített, mikor apja és a lengyel tisztikar kivégzésnek történetét vitte filmre, Katyń című megemlékezésében. Figyelemfelkeltő mindenesetre, hogy sem a finn, sem a lengyel filmművészet nem feledkezik meg történelméről. Mi több, aggódva tekint most is keletre, az egyre diktatórikusabb világrend irányába. A szovjet titkosszolgálat bemutatása sikeresen érzékelteti a paranoiára építő rendszer mechanizmusát. A félelem pedig, mint tudjuk, megeszi a lelket. Elveszi az önbecsülést. A felnőtt ember megszűnik ember maradni, gyerekké változik, olyan gyerekké, aki fél.
Két film is gyerekszemmel próbálja láttatni ezen problémákat. A Csillagfiúk egyidejűleg szól a kamaszodó fiúk barátságáról, és arról, hogy mily nehezen dolgozzák fel szüleik szabad szexualitásra való igényét. A film bár egyértelműen nem utal rá, mégis a nyolcvanas évek lázadását érezteti. A testhez való viszony egy felettébb vallásos kultúrában, ahol a hideg tél összezárja és egymás melegségébe kényszeríti az embereket, eleve egyedi jelenség a magyar mozilátogatónak. A szaunában koedukálódott nemzedék már természetesnek veszi a testiséget, a vágy már a megszokás dimenzióit hordozza magában, a szex mondhatni köznapi. A párcsere pedig a napi rutin unalmasságát hivatott megtörni. A magyar nézőhöz valamelyest hasonló hozzáállással, mondhatni még szűz szemmel tekintenek a fiúk is szüleik viselkedésmintáira. Némileg persze ott bujkál az is, hogy a hatvanas-hetvenes évek a szabad szerelemről szólt, és a nyolcvanas évek pedig inkább volt visszatérés az ötvenes évek hagyományos szerepköreihez. Így a fiúk, érezvén a kor igényeit, dühösen reagálnak szüleik kommunális szexualitására. Nem megértik, hanem elítélik azt az álszentséget, amelyről az egymásnak érzelmi sérülést okozó felnőttek nem akarnak tudomást venni. Ebben a közmegegyezésben ugyanis felüti a fejét az érzékenység, a megbántottság, a nélkülözés és a szétválás is. A szabad szerelem nem működik, ha gyerekek is vannak a képben. Illetve a hagyományos családmodellre való igényt leginkább az ő jelenlétük követelné meg. Ám a felnőttek el vannak foglalva saját játékaikkal. Így csak a legradikálisabb gyermeki reakciókra ocsúdnak fel szülői szerepük lényegiségét illetően. A kérdés, hogy elkéstek-e ezzel. Elkéstek-e a szembenézéssel saját kapcsolataik feltárását illetően is?
Lauri Mäntyvaara csábos pillantása
Ezzel a kérdéskörrel foglalkozik Mia Halme dokumentumfilmje is, A házasságok fele. A filmet mondjuk formailag nehezen tudom dokumentumfilmnek tekinteni. Ám akkor is, egy olyan feldolgozásról van szó, mely párkapcsolati problémákat megdöbbentő kulturáltsággal kezelő embereket mutat meg. A lelki sérülések az északi kultúrkörben nem a bosszúszomj, vagy esetleg a megfélemlítés, a jogi hercehurcák, vagy akár az öngyilkosság felé billentik a sajnálatos eseteket. Hanem olyan problémamegoldó képleteket igyekszik felkutatni a film, amik során alanyai a legkevésbé igyekszenek másoknak fájdalmat okozni, vagy az önmarcangolás, az önsajnálat örvényébe kerülni. A különválás aktusa éppoly természetességgel próbál kulturált keretek között működni, amilyen a fent említett társadalmi konszenzuson alapuló poligám magatartás elfogadása is. Az alkotásban megjelenő felnőtt emberek pedig kínosan igyekeznek azon, hogy a változó korban lévő gyerekek a legnagyobb lelki védettséget érezzék egy ilyen megterhelő esemény során.
Ez persze, mint ahogy a Csillagfiúk kapcsán is tárgyaltam, nem mindig sikerül zökkenőmentesen. Hozzájuk hasonlóan dühös a Lauri Mäntyvaara csábos pillantása című alkotás két tinédzserlány főszereplője, Satu és Heidi is. Ők is az álszent világ toposzai ellen lázadnak. Az abszurdba hajló, vígjátéki elemekkel megspékelt film nyugodtan rokonítható más egyedi lánytörténetekkel. Nekem Věra Chytilová cseh filmrendezőnő Százszorszépekje jutott eszembe róla. Női főhősei hasonlóan bolondosak, lányosak, nőiesek, és lázadó szemléletűek. A szerelem nélküli kapcsolatok, a házasságért folyó iram, a párkapcsolatok elüzletiesedése mind gerillaakciókra sarkallják az egyedi gondolkodású lányokat. A skandináv gésa klub felkészítő tanfolyama éppúgy kiveri náluk a biztosítékot, mint a szülői basáskodás az egyébként néha cuki kismacska képében megjelenő fiatal jégkorongsztár felett. Az, hogy a lányok mennyire tudják tartani magukat eredeti elveikhez, kiderül a filmből. Mindenesetre boszorkányos üzelmeik nem kevés borsot törnek a piac diktálta társadalmi normákba betagozódott jóléti többség orra alá. Érdekes módon itt is megjelenik a hippiszerű kivonulás iránti vágy, de itt sem tud megvalósulni minden buktató nélkül igazán. Mindeközben láthatjuk azt is, hogy a lányokban megbúvó igény a párkapcsolatra milyen deformációkat okoz közös elveiken, és a fiúk iránti vágy milyen áldozatokat kíván meg barátságuk oltárán. A film így egyben a női függetlenedés stációit is vizsgálja.
Nem titkoltan a női látásmódot állították fókuszba a filmvetítések közé beékelt egyik beszélgetésben. Az efféle szakmai plénumokkal mostanában az a bajom, hogy mivel angol nyelven zajlanak, így mindig kiközösítik a nézők egy részét. Ennek már többször is hangot adtam, hogy igazán eszükbe juthatna a szervezőknek, pláne ha gondot fordítottak a filmek feliratozására, hogy vannak, akik más nyelveket bírnak inkább a közönség soraiban, és lehetnek olyanok is, akik nem beszélik, csak az anyanyelvüket. A női látásmódról szóló értekezésen különben négy nő adogatta egymásnak a mikrofont, anélkül, hogy eszükbe jutott volna azt feltételezni, hogy akár egy férfinek is lehet mondanivalója ez ügyben, hogy tovább ne is fokozzam. Mellesleg míg Vincze Teréz visszafogott és tudományos megközelítésű hozzászólásai voltak a legrelevánsabbak, addig a többiekhez képest extravagáns rendezőnő, Zaida Bergroth hozzászólásai voltak a leginkább nehezen követhetőek a társalgásban. Ő azonban bőven kárpótolt a saját maga által írt és rendezett alkotásával. A Miami ugyanis olyan mélységeit mutatta meg a társalgás témájának, amit verbálisan valóban nem lenne könnyű egy pódiumbeszélgetés keretei között kibontani.
Miami
A Miami két nő kapcsolatáról lebbenti fel a fátylat. A film egyszerre utal a múltra, a jelenre és egyszerre fogalmaz meg egy jövőbe vetített álomképet is, amely a valóság ígéretével épp annyira kecsegtet, mint egy eltorzult, hazug világ realitásával. A film tényleg bonyolultnak írja le a két női karaktert, akik nem csak egymás és maguk számára, hanem környezetüknek, sőt, így a közönségnek is bőven tartogatnak meglepetéseket. Itt nem háziasszonyokat, feleségeket látunk csupán, nem a férfiak toldalékaiként vannak jelen a főhősök, sőt, még a prostituált is úgy van ábrázolva, hogy sokrétegűségét élvezettel lapozgathatja minden értő filmnéző, a nemétől függetlenül. A jellembeli torzulások, ill. jellemfejlődések pedig nem hiábavalóak, hanem további áttételeken gyűrűzhetnek majd tovább a nők jövő generációiban – hagyja nyitva történetét a rendezőnő. A kérdés már csak annyi, hogy a kétféle látásmód, a férfi és a női érzékenység tudna-e fuzionálni egy filmben? Itt ugyanis látszik némi próbálkozás a férfi sablonok elkerülésére, de ez nem valósul meg komolyabb sikerrel. Mindenesetre Zaida Bergroth a filmjével, a művészetével abszolút kifejezte azt, amit szavakkal nem igazán tudott megfogalmazni. Fogadja elismerésemet. Akárcsak a Finn Filmnapok szervezői és lebonyolítói. Jó néha képet kapni arról, hogy pár országgal arrébb hogyan élnek, éreznek, gondolkodnak, hogyan is képzelik el a filmet az emberek.
