Café Society
Woody Allen öregszik. Filmjének poénja: a szerelmi bánat fikció, egyik félnek sem igazán fáj – a pénz a lényeg, meg a karrier. (De ne vegyél mindent szó szerint: ez szatíra…)
Jesse Eisenberg, Kristen Stewart
Igazi alkony-film. A srác (Bobby: Jesse Eisenberg) unja a családi otthon (koszos) melegét és Hollywoodba megy szerencsét próbálni. Na, nem csak úgy ukk-mukk-fukk. A családfő (Bronxi „hálózat”…) felhívja a filmes rokont (Phil: Steve Carell), aki a nyugati parton lett filmes guru, hogy nyúljon már e nyámnyila srác hóna alá. A srác tényleg nyámnyila. De lehetne más? Képzeld el, belecsöppen egy tök más világba – film, a ’30-as évekbeli Los Angeles-i „skanzenbe”, ebbe a zárt világba. Nullának érzi magát még egy New York-i vagány is. Woody Allan meg is mutatja, mi van ebben a gettóban: korabeli márkás kocsik, csodanők és macsó pasik, és pénzszag, akárhová mész. És Bobby/Eisenberg kellőképp csetlik-botlik ebben a zár, titkos, ismeretlen világban.
Gyanítom, hogy Woody Allen a most már kifutóban lévő, de még ma is hatásos tárgykultúrában szeret turkálni – harmincas-negyvenes évek épület, autó, öltözködés, cigizés – divatját akarta bemutatni és persze a maga módján kifordítani, azaz – szatirizálni. De az autókat te is meg fogod csodálni, ahogy a csajokat is. (Főleg Kristen Stewartot, aki viszi a hátán a filmet.)
A nagybácsi, a Guru, az „álomgyárban” persze nem ér rá. Muris látni, ahogy bakelittelefonokat kapkod az asztalán – folyton csöngenek, lehet bele ordítani, oda lehet vágni a földhöz, a kagylót – a nyomaték kedvéért – le lehet csapni.. Ennél is mulatságosabb látvány a Bronxi telefon, ott még fülhöz kell tartani egy fa-hangszórót, másik kézzel a „belebeszélőt” kell fogni és ordítani is kell, hogy a hang eljusson Amerika másik végébe. Woody Allen imádja ezeket az egykori, féli mulatságos játékdarabokat. Emlékezz a Rádió aranykor c. 1987-es mozijára: amikor még csak AZ a doboz volt – az emberi hálózat is e köré szerveződött…
Az elfoglalt nagybácsi titkárnőjére bízza a srácot, vezesse már körbe L. A.-ban. Ami persze nem városnézést jelent, hanem „networkölést„ (ha érted, hogy ez mit jelent) – azaz: minden este más előkelő partin kell részt venniük, ahol a lány bemutatja a balkezest az ottani fejeseknek, akik – a guru nagybácsira való tekintettel – unottan rázzák a srác izzadt kezét, miközben whiskyt löttyintenek zakójára. Mert, hogy csak a parti-háló körén szörfölve lehet valamire jutni. Aki e körön kívül van – az nincs.
Ennek a hólyagfejű gyereknek azonban még ez se megy. Eisenberg csodásan játssza a kétbalkezes, ám végtelenül udvarias fazont – ez utóbbi – mármint az udvariaskodás – Hollywoodban a lúzerek márkajele. Egyébként Eisenberg zsenijét jellemzi, hogy ő volt a Közösségi háló – Social Network – c. 2010-es filmben a Zuckerberg (akkor még kisfiú, ma milliárdos) alakítója: vagyis egy kíméletlen, mindenkit legázoló fazont hozott: kicsit meg is lehetett utálni a Facebook „ötlet-csóró” alapítóját.)
A társasági „körbemutatkozás” nem megy, viszont – mi lehetne más – a srác belezúg a csodás Kristen Stewartba. Ha létezik kulturális gap, akkor kettejük beállítottsága, igazi szakadék. A lány gazdag, társasági lény, a srác csóró, iskolázatlan, rosszul öltözött, gesztusai pedig a sárga földig süllyesztik: ilyen hülye gyerek nincs, gondolod.
Woody Allen persze erre rá is játszik: a fiú balfék, ám valamit tud, amit itt az Álomvárosban nem ismernek: a gyengédséget, a szeretetre méltó kedvességet. Igaz, a lány ugyan kineveti, azt hazudja, hogy van neki vőlegénye (valójában a Guru titkos szeretője…) De aztán – ez Woody trükkje – anélkül hogy ennek szájbarágós jeleit látnád, a lány észreveszi, hogy a srácnak lelke van, hogy gyengéd – szemben a macsó filmvilági pasikkal. És szép lassan honorálja gyengédségét. Na, nem igazán – itt nincs szex, a harmincas években vagyunk – hanem csak úgy, mintegy a lélek harmóniumán játszva.
Snitt. A Guru megtudja, hogy unokaöccse lecsapja a lányt a kezéről, nagy balhét csap, (micsoda dolog egy férj szeretőjét elszeretni….). Inkább válik és megkéri Kristen Stewart kezét. Nahát, attól az üzletszerű, mondhatnám matter of fact-szerű lánykéréstől falra fogsz mászni: a röhögéstől és az undortól: ilyenek ezek a menő pasik. A félszeg Eisenberg erre válaszút elé állítja a lányt: vagy ő (a guru, a milliomos, a Nagy Ember) vagy ő, a félszeg senki. Tessék választani, most azonnal. Megint Woody Allen a zseniális: a jelenet pikk-pakk lezajlik. A lány gondolkodás nélkül rávágja: neki a Guru kell, viszlát!
A film második része szokvány amerikai karrier-sztori – a „senkiből valaki lesz”. Bobby/Eisenberg visszamegy New Yorkba. Bátyja, aki gengszter – napi véres melójában is látjuk, – persze egy rakás filmtörténeti képidézettel. (Így pl. folyékony betonba „temetéstől” borbélyüzletben főbe durrantott gengszterig az alvilág hétköznapjainak villanásait. (Mellékesen Albert Anastasia – híres gangfőnök volt az áldozat – a képsort aztán sok mozi használta. Woody Allen is bevillantja ezeket a snitteket, de csak azért, hogy parodizálja ezeket a „kölcsön snitteket”. Hiszen a filmtörténeti „borbély üzletbéli gyilkosság” az ötvenes években történt, nem passzol a történet idejébe – az időbeli összevisszaságon azonban látszik a rendező gúnyos vigyora. Mindegy: e villanásokkal meg van mutatva, hogy „így éltek ők boldogan Manhattanben”.
Még egyszer mondom: ez a szerelmi háromszög részben a tökéletes érzelemmentesség, részben a rejtett fájdalom titkával játszik. Ugyanis Eisenberg örökli gengszter bátyja caféját (filmcím!), ám a lokált ez a krimi noir „stich” csak feldobja ezt a cafét, ez lesz az étterem charme-ja: a jobb társaság csak ide jár – politikusok, művészek, nagymenők, és persze dívák és kurvák teszik városszere híressé (és drágává) ezt az éttermet. Bobbyt ez a karrier férfivá érlelte: nyoma sincs már benne a film első felének félszegsége. Az üzlet „nevel és vigasztal” – mondja cinikus mosollyal – Woody Allen.
És akkor megjelenik – persze: pont akkor, és persze pont ő – Kristen Stewart. Találkoznak. Semmi különös: szevasz! – szevasz!. Előbb csak társalgás a Savoyban (whisky szódával). De aztán séta a Central Parkban, (hol másutt: ez is idézet, és karikatúra: „banál Holywood” mindig itt romantikázik). Elmegyünk egészen egy majdnem csókig, – majd elválnak. Nincsenek könnyek, nincs olyan „de a szívemben te vagy a nyár”, vagy egyéb nyálas érzelgősség. Tárgyszerűség van: „én itt csináltam karriert, te ott”, – és „lehet, hogy vannak álmaink, de az nem tartozik se a filmre, se a nézőre.” Két álom sétál, mint két üzletember: egyik a testét adta el, a másik a lelkét. Nincs könny, még zenében se: korabeli jazz van.
De mégis: Kristen Stewart búcsúzáskor ránéz Eisenbergre – nincs egy szava sem, nincs egy gesztusa sem, csak a szemét látod, ami mindent elmond a mégiscsak fájó álmokról, melyeknek azonban semmi értelmük. Szép alakítás.
Hát ez az öreg mester cinikus-megbocsátó, jéghidegen realista és mégis mulatságos üzenete.
Café Society. Amerikai vígjáték, rendezte: Woody Allen. Forgalmazza: Cinetel.
A Café Society a Magyar Film Adatbázison
