West Side Story
Mintha párbeszéd indulna a múlttal: a 2021-es munka kölcsönöz a nyitány finom, szinte nőies balettmozdulataiból, pár karakter veszélyesen hasonlít az eredeti film szereplőjére, az egész lubickol a nosztalgiában, de mégis ad valami újat.
A vizuálszkander nem tart sokáig
Becsapósan indul Steven Spielberg új filmje, a West Side Story: mélységeket és magasságokat jár be a kamera, mintha fitogtatná erejét 1961-es elődjével szemben. A vizuálszkander azonban nem tart sokáig, felcsendül Leonard Bernstein örök muzsikája és a hatvanéves alkotás egyszerre fiatalodik meg. Mintha párbeszéd indulna a múlttal: a 2021-es munka kölcsönöz a nyitány finom, szinte nőies balettmozdulataiból, pár karakter veszélyesen hasonlít az eredeti film szereplőjére, az egész lubickol a nosztalgiában, de mégis ad valami újat.
Újak a Jetek olajfoltos suhancöltözékei, köszönőviszonyban sincsenek a ’61-es év eleganciájával, mikor báli ruhát öltenek, az „őshonosok” hasonlóan furák, idegenek, mint a Puerto Ricó-iak. Szabadabb és esendőbb a két banda, ezáltal sokkal nagyobb veszélyt jelentenek egymásra; még akkor is izgalommal figyeljük az eseményeket, ha betéve tudjuk az „amerikai Rómeó és Júliát”.
Spielberg nem nyúlt bele az eredeti Broadway-szövegkönyvbe
Szereposztás tekintetében nincs okunk panaszra: az új María Rachel Zegler lett, akinek ez első nagy munkája, az alig húszéves színésznő értelemszerűen zsengébb, tisztább, gyermekibb jelenség, mint a ’61-es film forgatása alatt ugyancsak ifjú – 23 éves – Natalie Wood. Égbekiáltó és lényeges különbség köztük, hogy Wood kiskora óta forgatott és túl volt már a Rebel Without a Cause-on, ahol James Dean partnere lehetett; Zegler kezdőként olyan természetességgel, szinte naivitással formálta meg María alakját, hogy az gyakran zavarba ejtő. Zegler kevésbé „nőcis”, szerelme hihetőbb Woodénál, mindehhez hozzátartozik persze a ’60-as évekbeli ízlés, valamint a kulisszatitok, miszerint Natalie Wood és partnere, Richard Beymer egyáltalán nem szeretett együtt forgatni. Spielberg választása a tapasztaltabb, mégis friss Ansel Elgortra esett, amikor Tony szerepére keresett színészt. Tony itt nem a környék jófiúja, hanem egy börtönviselt, megjavulni vágyó fiatal, Elgort jól hozza a karaktert. Az új páros közt milliószor jobb a kémia, ennélfogva eltűnik a feszengés, az erőltetett bárgyú mosoly és kiskutyatekintet, ami a klasszikus film kettőseit jellemezte.
A casting önmagában dicsérendő: amellett, hogy kiváló mozgással és ritmusérzékkel rendelkező csapatról van szó, a többnyire elsőfilmes színészek közt nem egy akad, aki megkapó, emlékezetes alakítást nyújt. Példaként Josh Andrés Rivera nevét tudnám felhozni, aki jó arányérzékkel formálja meg az esetlen, örök balek Chinot, majd juttatja el a tutyimutyi, pacifista karaktert egészen a brutális gyilkosságig. Ariana DeBose játssza Anitát. DeBose egy amerikai táncversenyshow-ból vált ismertté, de az energikus kreol szépség tehetséges színész is egyben, partnere a Bernandot alakító David Alvarez, aki több Broadway-musicalben játszott már. A Puerto Ricó-i pár vad turbékolása, pörlekedése találó ellenpontja az éppen kivirágzó, titkos szerelemnek. Végül legkedvesebb meglepetésként feltűnik Rita Moreno, aki 1961-ben Anita volt és Oscar-díjban részesült. Rita Moreno most Doc helyettesítője, a kreált szál szerint özvegye; az idén 89 éves művész jelenléte egyenesen megható, Spielberg remek húzása, hogy neki adta a Somewhere-t, hasonlóan ahhoz, hogy egy jelenetben Moreno összetalálkozik a mostani Anitával.
Ansel Elgort és Rachel Zegler
Spielberg nem nyúlt bele az eredeti Broadway-szövegkönyvbe, alig változtatott a helyszíneken, csupán kihasználta a technika adta lehetőségeket: a koreográfiák látványosabbak, a kosztümök és a tér színei kellemesen harsányak. A Jetek és Sharkok harca vadregényes betonteret kap: a nyomornegyed ledózerolása, a körülöttük bomló haza képe szemétdombi kakaskodássá alacsonyítja a területért folytatott küzdelmet. A neves operatőr, Janusz Kamiński, párszor a szimmetria elve alapján beállított képekkel gyönyörködtet, misztikusan egybekúszó árnyékok látszódnak a csatát megelőző snitten, ám javarészt az ellentétek dominálnak: derengő, vöröses világítás, a hideg, kékes neonok és a túlromantizált naplemente. Mindez igényes, mozgalmas képi világot alkot, talán csak Tony és María találkozásánál sok a néző szemébe kúszó éteri fény, de úgy vélem, egy csöppnyi pátosz, szélesvásznon, eloszlik.
Az akusztikus matéria magával ragadó, Bernstein fifikás muzsikája időtálló anyag, dúsítani szinte csak a tánccal, mozgással és látvánnyal lehet; ez meg is történik, a csoporttáncok lenyűgözőek, dinamikusak, a Puerto Ricó-i hölgyek sárgában és pirosban játszó, lengő szoknyái, kivillanó combjai a film visszatérő látványelemeivé vállnak. Ugyancsak izgalmas, mikor a férfiak táncból verekedésbe váltanak, vagy a kettő elegyét alkalmazzák. Egyszerűen kifejezve: van itt minden, amiért egy Broadway-musicalt szeretni lehet.
Ariana DeBose
Egy bejegyzésnyi kitérőt tennék a magyar szinkronra. A feszes zenei anyag és a dalok miatt gyakran megbicsaklik a magyar szinkron, összességében nem tűrhetetlen, ám egy ponton, a Gee, Officer Krupke című számnál rendkívül zavaró. Spielberg ezt a gúnydalt az őrszobába helyezte, és úgy játszatja a résztvevőkkel, mintha valóban ott rögtönöznék a számot, a poénokat. Mivel a kiszólások nem feltétlenül lekottázott részek, lefordították őket, amitől az egész etűd majdnemhogy értelmezhetetlenné vált. Emiatt és a filmben megjelenő spanyol miatt is ajánlom inkább eredeti nyelven a mozit.
A rendező első musicaljén nagyítóval és patikamérleggel dolgozott: tisztelettudóan, de kellő szakértelemmel formálta maivá a kultfilmet, még a legnehezebb rész, a szirupos Tonight-duett – az erkélyjelenet – is megmarad az intimitás szintjén, és prózában teljesedik ki a világirodalomból lopott mondattal: „Hadd álljak itt, amíg eszedbe jut!”.
A rendező első musicaljén nagyítóval és patikamérleggel dolgozott
Spielberg West Side Storyjánál becsületesebb remake-et keresve se találnánk, követendő példája annak, hogyan érdemes adaptálni, hogyan kell kiüresítés és profithajhászat helyett (ha nem is egészen ellenében) fölemelni egy klasszikust.
