Vesper
A Vesper öko-apokalipszise a műfaj számos inspirációját vegyíti egy megkapóan kidolgozott világgal, posztszovjet nyomorúsággal és egy ennek súlyát alig elbíró történettel.
A világ sikertelenül szállt szembe az ökológiai katasztrófával, és a Föld egy kietlen, mocsaras vidékké változott, amelyet cronenbergi mutáns növények népesítenek be, és nem terem rajta semmi ehető. Pontosabban a kiváltságosok számára felépített Citadellában terem, csakhogy ők olyan vetőmagokat árulnak a pórnépnek, amelyek egynél többször nem adnak termést. A tizenhárom éves Vesper (Raffiella Chapman) elszántan kutatja a magok „meghekkelésének” receptjét, miközben vegetáló és robottestbe menekített elméjű édesapjáról (Richard Brake) gondoskodik, alkudozik a helyi kiskirály nagybácsi Jonasszal (Eddie Marsan), ráadásul hirtelen még egy égből pottyant Citadella-jövevényt is meg kell mentenie.
A Vespert az különbözteti meg egy harmadvonalas apokalipszis-víziótól, hogy alkotói, Kristina Buozyte és Bruno Samper egyrészt messze tovább gondolkodtak a világvége rémének felfestésénél, másrészt mindezt rendkívül európai szemlélettel tették. Noha számos inspirációt azonosíthatunk a Szárnyas fejvadásztól a Mad Max: A harag útján át az Expedícióig, ezek sokszor inkább véletlen egybeesések vagy mértékletesen alkalmazott evokációk, mintsem a mitológiaépítés mankói. Az író-rendezőpáros számára magától értetődő, hogy úgy képzelik el az apokalipszis utóéletét, ahogyan az itt, Európa keleti szélén lezajlana: a film világát nemcsak a litván faházak, fenyőerdők és a rongyok alól kibukkanó szláv arcok hamisítatlanul kelet-európai nyomora határozza meg, hanem ez egyben átszűrődik a történet társadalomképébe is.
Hiszen itt egyszerre beszélünk egy világméretű természeti katasztrófáról és egy disztópikus társadalmi átalakulásról, amely egymást erősítve teszi földönfutóvá az emberiség kevésbé szerencsés 99%-át. Amellett, hogy kőkemény kapitalizmuskritikával van dolgunk, ahol a Citadella engedelmes replikáns-rabszolgákat gyárt az emberi munkaerő befogadása helyett és tervezetten avuló magvakat árul a nincsteleneknek, észrevehetjük az elnyomó rendszereket kiszolgáló emberi mohóság pellengérre állítását is. A Citadellát tulajdonképpen az tartja fenn, hogy a Jonas-féle ügyeskedők nyilvánvaló gyűlöletük ellenére készségesen üzletelnek vele, annak reményében, hogy ezzel egy kicsivel feljebb könyökölhetik magukat embertársaiknál, miközben a vidék lakóinak egy része már-már vallásosan gyűjtöget és vonszol maga után minden mozdítható fémtárgyat.
A meghatározó hozzáállás azonban a beletörődés: Vespernek nem azért nehéz reményt adnia környezetének, mert a világ annyira kilátástalan, hanem mert ők maguk sem hisznek abban, hogy sorsuk jobbra fordulhat.
A Vespernek ez a sajátos világa egészen a miniatűr részletekig leszűrődik: legyen szó élő-lélegző kitalált növény-anomáliákról, a romos otthon használati tárgyairól, itt még a legapróbb képi elem is hatalmas műgonddal elkészített és saját történettel bír. Nem győzünk betelni a film képeivel, egyrészt annyira minőségi (és jó érzékkel alkalmazott) minden egyes speciális és vizuális effekt, másrészt annyi minden vár felfedezésre egy-egy jelentéktelennek tűnő mozzanatban vagy hanyagul elejtett félmondatban is.
Buozyte és Samper jó érzékkel olyan ritmust teremt, amely teret hagy kibontakozni mind a háttérben elszórt díszítő elemeknek, mind világuk sajátos társadalmi viszonyainak és az azokban felfedezhető gondolatiságnak.
Kár, hogy ez a gondosság a Vesper narratívájára már nem jellemző: eleve egy térben (mindössze néhány négyzetkilométeren játszódik) és a környezet lassú feltárása által tempójában is korlátozott mértékű cselekménnyel bír a film, ezt a kompromisszumot azonban illett volna sokkal pontosabb karakterrajzokkal és áramvonalasabb történetírással kompenzálni. Főleg a játékidő második felén érződik, hogy a szereplők úgy fognak bele valamibe, hogy a következő jelenetben már felhagynak vele, és meggondolják magukat – folyamatosan újraírják terveiket, döntéseiknek pedig látszólag nincs következménye, a történések egy belső logika felépítése helyett látványosan abba az irányba haladnak, amelyet a mondanivaló beteljesítése megkövetel. Klasszikus baklövés ez, annak tükrében pedig különösen is hanyag, hogy alkotói saját bevallásuk szerint szűk egy évtizeden keresztül fejlesztették ezt a projektet.
Ettől függetlenül a Vesperbe annyi mindent pakoltak, hogy több megtekintést és számos beszélgetést megér, hogy felfedezzük az összes részletét, kibogozzuk összetett gondolatvilágát, miközben a poszt-apokaliptikus műfajt domináló amerikanizmusnak is egy hiánypótló antitézisét állítja fel. Egyedül egy olyan történettel marad adós, amely igazán be tudna vonni érzelmileg is ebbe az utazásba.
A filmet a Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk