Üveg
Az Üveg ékes bizonyítéka az ősöreg közhelynek, miszerint a kevesebb néha több: hiába táplálkozik két elődből is, azok örökségét inkább egyszerre bővíti és rombolja, mint építi.
Manapság lassan már minden stúdió szeme előtt filmes univerzumok felépítése lebeg, de azért így is alaposan meglepett minket, amikor három éve a viharos karrierű M. Night Shyamalan a Széttörve stáblistája előtt létrehozta a sajátját. De vajon tényleg összehozható a rendező egyik korai remeke, valamint az őt a megbecsült alkotók közé visszakatapultáló aktuális sikere? A kérdés némiképp álszent, hiszen Shyamalan többször is bevallotta, hogy eredeti tervei szerint több ponton is összefonódott volna A sebezhetetlen és a Széttörve sztorija – de ez sajnos még nem jelenti azt, hogy feltétlenül érdemes is volt 19 év elmúltával végül tényleg összefűzni.
David Dunn (Bruce Willis) 19 év alatt rutinos igazságosztóvá nőtte ki magát, azonban piti tolvajoknál komolyabb ellenfele nem akad. Egészen addig, amíg tudomást nem szerez a tudathasadt Kevin Wendell Crumb (James McAvoy) bűneiről, így elhatározza, hogy leszámol a férfival. Ütközetüket a rendőrség szakítja félbe, és egy elmegyógyintézetbe viszik őket, ahol egy Ellie Staple nevű pszichológus (Sarah Paulson) próbálja meggyőzni őket arról, hogy csak kitalálták különleges erőiket – az intézetben lakó Elijah Price-szal (Samuel L. Jackson) egyetemben.
Shyamalan az Üvegben folytatja A sebezhetetlen örökségét azzal, hogy a szuperképességek (azaz a különlegesség) társadalmi-lélektani relevanciáira irányítja a figyelmet, a Széttörvéét pedig azzal, hogy megpróbál kiutat találni Kevin és személyiségei számára a gyerekkori traumákból. Az Üvegre nem mondható, hogy elődei kiteljesednének általa, de a folytatások jellemző csapdáján átküzdve magát ügyesen találja meg azokat a lehetőségeket és nyitva hagyott kérdéseket, ahol a korábban elmeséltek még kiegészíthetők, a szereplőknek pedig új konfliktusok adhatók.
Azonban a film a két történetet nem tudja természetesen és elegánsan vegyíteni, sok húzása logikátlan és erőltetett, és az írói szándék iszonyúan átlátszó bennük. Staple-nek három napja van meggyőznie főszereplőinket arról, hogy nem szuperhősök, ami büntetőjogilag és pszichiátriailag is nonszensz – és az sem érthető, Elijah Price-t miről kéne meggyőzni, hiszen az ő különlegessége tudományos tény.
Az Üveg tulajdonképpen olyan hatást kelt, mintha rendezője összeturmixolt volna mindent, ami korábbi ínyenc fogásaiból maradékként a hűtőjében talált: A sebezhetetlen és a Széttörve háttérbe szorult motívumai, a forgatókönyveikből kihúzott oldalak, de még konkrét kimaradt jeleneteik is feltűnnek a vásznon. És ezek létjogosultsága önmagukban még úgy-ahogy igazolható is, azonban egyetlen műbe összefércelve teljességgel értelmezhetetlen végeredményt adnak ki.
Az Üveg például a játékidő első felében folyamatosan hősei szuperképességeiben próbál minket is elbizonytalanítani, ami A sebezhetetlen fényében nemcsak redundáns, de határozottan hiábavaló kísérlet is – ugyanakkor pont A sebezhetetlenben még kétségkívül eredményes lehetett volna. Vagy akár önálló történetben, más szereplőkkel is működhetett volna ugyanez a koncepció, az ugyanis egyértelmű, hogy az elődök öröksége nem segíti, csak hátráltatja a produkciót. Shyamalan gyakorlatilag csak idegesítően kihangsúlyozott utalások (ld. saját rendezői cameóját) és felesleges visszatekintések szintjén köti össze az Üveget A sebezhetetlennel és a Széttörvével, amitől univerzumépítő – nosztalgizáló attitűdje éppoly kínos, mint korunk többi hasonló produkciójáé.
A rendezőtől persze sosem volt idegen, hogy szándékosan agyonhasznált műfaji klisékbe bújtassa mondanivalóját (ld. Jelek, amely a klasszikus idegeninváziós sci-fik álcájában elmélkedik hit és racionalitás természetéről), de még ha az Üveg stílusát be is tudjuk a képregényekre reflektálásnak, ezzel éppen az a probléma, hogy a mű csak a felszínen elmélkedik a szuperhőstörténetekről, egyébként megelégszik azzal, hogy minden egyes jelenetben a képregényekre hivatkoznak szereplői.
Ettől az összkép olyan, mintha a rendező ezúttal úgy akarna okos alkotást készíteni, hogy közben közönségét teljesen idiótának nézi. A film narratívája, de még önreflexiója is nevetségesen (és az elődökhöz méltatlanul) didaktikus, a párbeszédek jelentős része csak a néző felé magyaráz sokszor teljesen nyilvánvaló információkat, amitől az Üveg kifejezetten ügyetlen és buta darabnak tűnik.
És ez azért különösen is fájdalmas, mert az egy-egy pillanatra felvillanó karakterdrámák egyébként tényleg már-már katarzis-közeli állapotot érnének el, és Shyamalan csak egy hajszálnyira van attól, hogy ismét jelentőségteljes, és ne giccsbe hajló vagy egyszerű csattanóként elsütött mondanivalót fogalmazzon meg. (Ez utóbbi még aktuális „feltámadása” során sem jött össze neki.) Azonban az Üvegnek ugyan három shyamalani csavarja is van, de végül mindhárom végtelenül üres és jelentéktelen, és az alapozás tükrében túl nagyot akar markolni.
És az egész filmre igaz, hogy a mennyiséggel próbálja – sikertelenül – helyettesíteni a minőséget: M. Night Shyamalan hiába hozta össze két közkedvelt művét, a végeredmény nem, hogy nem több, hanem egyenesen kevesebb lett, mint a két produkció külön-külön. Ironikus módon az Üvegnek ezzel tulajdonképpen mégis akad tanulsága: a kortárs univerzumépítő mánia szinergiák létrehozása helyett csak rombol. Legalábbis kreatív, és nem üzleti szempontból, hiszen az Üveg ettől még az év egyik legnagyobb sikerének ígérkezik…
