Úriemberek
A brit gengsztermester világraszóló visszatérése kedvenc műfajához épp olyan, mint egy hatalmas alvilági lagzi: hangos, látványos, veszélyes és velejéig romlott.
Guy Ritchie-nek sok mindent köszönhetünk. Jason Statham felfedezése mellett tőle ered a brit bűnfilmek kora 21. századi reneszánsza, ő tette újra menővé Sherlock Holmest, de az ő nevéhez fűződik Arthur Király bukása és Aladdin újjászületése is. A rendezőt, aki a kezdetektől fogva megosztotta rajongóit és kritikusait, és a brit Tarantinótól a műfaj szakbarbárjáig számtalan jelzővel illették, tíz év hollywoodi blockbuster gyártás után visszatér az általa honosított „geezer filmek” műfajához. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, a Blöff és a Spíler mind ékes példái a Guy Ritchie-izmusnak: beszédes nevű, nagydumás angol rosszfiúk, szövevényes, több szálon futó bűnügyi történet, brit urbánus helyszínek, vulgáris humor és megfelelő mennyiségű erőszak. Az Úriemberek címe senkit nem szabad, hogy félrevezessen. Szellemiségében (és cselekményében) pontosan ugyanezt a formát követi.
A főcímet kísérő elementáris erejű Dave Rawlings szám elhallgat, ahogy Ray (Charley Hunnam) belép stílusos külvárosi villájába. A félhomályban Fletcher (Hugh Grant) ólálkodik. A kellemetlen természetű tabloid firkász egy Ray számára meglehetősen személyes jellegű forgatókönyvvel és rosszabb körökben ajánlatnak nevezett zsarolással fogadja meglepett házigazdáját. Majd erős selypítéssel kezd neki szkriptje elmesélésének. A történet főszereplője Ray főnöke, Mickey Pearson (Matthew McConaughey) csúcstechnológiás marihuána ültetvényekben utazó drogbáró és persze valódi úriember. A Fletcher által színpadiasan felvázolt sztori pedig egy agyas és elképesztően vagány(kodó) valódi Guy Ritchie extravaganza gengszterekkel, összeesküvésekkel, emlékezetes szövegekkel és elnagyolt jellemekkel. Ha azt gondolnánk, hogy a korábban felvázolt alaphelyzet a történet kiindulópontja csupán, egyszerre van igazunk és tévedünk. Fletcher elbeszélése ugyanis a cselekmény narrációjává alakul és a kezében lévő forgatókönyv tulajdonképpen maga Guy Ritchie alkotása.
Matthew McConaughey
Ez a narratív húzás remekül példázza az Úriemberek személyiségét: stílusos, látványos, ötletesnek is mondható, mégis kizárólag kozmetikai, felszíni hatással bír. A film nem veszi magát komolyan és nem is célja kibővíteni rendezőjének eszköztárát, vagy kísérletezni a műfaji határokkal. Leginkább kellemes hazatérésnek nevezhető, vissza Guy Ritchie komfortzónájába, ahol feltűnően jól érzi magát. A lazaság nemcsak a történetből és a karakterekből, de a film előadásmódjából és háttérmunkálataiból is sugárzik. Grant karaktere történetmesélési stílusával többször kikacsint a néző felé, miközben megbízhatatlan narrátorként vezet végig a cselekményen, a néző pedig Ray-jel együtt kénytelen utat találni a feleslegesen túlkomplikált történetben. Mindez a rendezőtől már jól ismert jellemekkel és pattogós dialógusokkal megbízható szórakozást garantál.
Talán túl megbízhatót is. Az Aladdin és az Arthur Király százmillió dolláros produkciói után tisztán érezhető, hogy a rendező csak jól akarta érezni magát és a szívéhez legközelebb álló filmet megrendezni. A karakterek Guy Ritchie ízlése szerint öltöznek és beszélnek, ráadásul a híresztelések szerint a párbeszédek egy részét a forgatás napján, felvétel előtt írta át. Kétségtelen tehát, hogy a produkció alkotója számára terápiás hatással bírt, rajongói pedig vastapssal fogadták visszatérését a gyökerekhez. Ez a visszatérés sajnos annyira hitelesre sikerült, hogy a film jól kivitelezett stílusgyakorlatnál nem tud többet felmutatni. Van itt kockás ruhában életbölcsességeket osztó Colin Farell bokszedző szerepben, Matthew McConoghey a rá jellemző lazasággal alakított fűbárója és felesége, a talpraesett és fenyegető Rosalind (Michelle Dockery), de látványos ruhatárukban, emlékezetes alakításaikban és feljegyzésre érdemes szövegeikben kimerülnek az Úriemberek értékei.
A rendező első két filmjének legendás magyar szinkronfordításai sajnos ezúttal nem térnek vissza, és a verbális humor nagy része elbukik a nyelvi korlátokban, így Guy Ritchie tűzpárbajszerű dialógusai kínos vaktöltényekké zsugorodnak. Első számú erényét megcsonkítva, akarva-akaratlanul is a film cselekménye kerül rivaldafénybe. És ez nem az a terület, amivel kérkedni tud. A Fletcher által szorongatott forgatókönyv ugyanis éppen olyan, mint a karakterei. Pofátlanul vagány és nagyképű. Rendezőjéhez hűen a történet bővelkedik váratlan fordulatokban és nagy meglepetésekben, ezek azonban közel sem olyan eszesek, mint amilyenek lenni szeretnének. Különösen a rendező munkásságát ismerve nem nehéz megjósolni a cselekmény várható kimenetelét, fordulatait és beszólásait eltávolítva pedig fájdalmasan hamar fedi fel magát a csillogó felszín alatti kongó üresség.
Félreértés ne essék, a cockney bűnözők legfőbb séfjének műve közel sem nevezhető kudarcnak. Közelebbről szemrevételezve mégis tisztán látszik, hogy nem több ez, mint drága mulatság, a blockbuster filmek nyomása után könnyed gőzkiengedés a rendezőtől. A jól ismert receptúrához való visszatérés mégsem hagyja ugyanazt az ízt a szájban. Hiányzik belőle a fantázia.
Az Úriemberek a Magyar Filmadatbázison
