Új múlt
Az Új múlt sci-fi létére annyit épít régi műfajokra, hogy végül ez temeti maga alá.
2021-ben egészen lehetetlennek tűnik, hogy egy nagy stúdió nyári blockbustere egy elsőfilmes eredeti ötletéből valósuljon meg, de ha hozzátesszük, hogy ez a bizonyos filmes az a Lisa Joy, aki Jonathan Nolan felesége (azaz Christopher Nolan sógornője), egyben pedig a nagy sikerű Westworld társalkotója, máris sokkal érthetőbb ez a bizalom. Más kérdés, hogy az Új múlt pontosan úgy fest, mintha egy elsőfilmes túl sok pénzt kapott volna egy kiforratlan ötletére.
Hugh Jackman – Új múlt
Első pillantásra persze még kifejezetten érdekesnek is tűnik a koncepció: a közeli jövőben a partmenti városokat félig-meddig maga alá gyűrte az emelkedő tengerszint, a maradék szárazföldre pedig egy kiváltságos réteg tette rá a kezét. Az emberiség jelentős része így például a modern Velenceként működő Miamiban tengeti mindennapjait, és egy forradalmi technológia segítségével a régi szép időket éli át újra. Ebből él Nick (Hugh Jackman), aki társával, Wattsszal (Thandie Newton) az eredetileg katonai kihallgatásra használt eszközt részben a múltjukba vágyakozó ügyfelek, részben a bűnözők tanúvallomásaira ácsingózó ügyészség részére bocsátja pénzért. Aztán egyszer betoppan főhősünk életébe Mae (Rebecca Ferguson), akibe halálosan beleszeret, de a nő ugyanilyen hirtelenséggel el is tűnik, így Nick kénytelen saját és mások emlékeiből összerakni, mi is történhetett.
A problémák már ott elkezdődnek, hogy a fent taglalt disztópikus körítés ha nem is indokolatlan (mert végül egészen hézagmentesen épül bele a narratívába), valójában rettentően komplikálttá teszi az alatta meghúzódó szögegyszerű szerelmi történetet. Az Új múlt lényegi gondolatiságának ugyanúgy nem lenne szüksége tengerborította városokra és társadalmi feszültségekre, ahogyan az Eredet álom-rablásainak sem volt. Joy világépítése pont annyira félkész és pont annyira esik le a fő cselekményszálról, mint amikor a 3. évaddal a Westworld kalandparkját próbálta meg egy komplett világgá kitárni. Például, miközben elvileg egy súlyos lakhatási válsággal volna dolgunk, az Új múlt Miaimijának képei inkább a lakatlanságról árulkodnak: hőseink kényelmes otthonokban élnek, tágas bárokba járnak szórakozni és temérdek elhagyatott épület áll rendelkezésre sötét üzelmeikre vagy csak a mindennapi romantikázásra. Hasonlóképp ellentmondásos, hogy miközben Nick saját bevallása szerint náluk sokkal patinásabb szolgáltatók is akadnak, a detektívek és ügyészek valamiért mégis ragaszkodnak hozzá (és egyáltalán, külső szolgáltatókhoz, ahelyett, hogy házon belül végeznék ezt a tevékenységet). Abba pedig inkább bele se menjünk, az emlékek szubjektivitása mennyire tetszőlegesen változik a játékidő folyamán.
Hugh Jackman és Thandie Newtnon
És ha e mellett elkezdjük még az olyan elemeket is furcsállani, mint a minden képsort orrvérzésig narráló, hangsúlyosan öltönybe-kalapba öltöztetett férfi főhős, a femme fatale, a múlt század elejét idéző épületbelsők, a központi szálban fokozatosan kibontakozó gyilkossági ügy; egyszer csak összeáll a kép, és megértjük, mi vezérelte Lisa Joyt: az Új múlt mind külsőleg, mind belsőleg egy klasszikus noir, amelyben csak a technológia és a világot szorongató kataklizma futurisztikus.
De ettől nem leszünk sokkal okosabbak, nem kapunk választ az olyan kérdésekre, hogy akkor még mindig miért pont a modern kinézetű Miami adja a történet helyszínét például a noir-esztétikának sokkal inkább megfelelő (és ironikus módon tényleges forgatási helyszínül szolgáló) New Orleans helyett? És egyáltalán, miért van szükség egy ilyen nagyívű sci-fi-ötletet elpazarolni egy szolgai zsáner-utánérzés kedvéért? Tényleg csak ennyi van a különböző műfajokkal egészen bravúros meta-történetmesélést bemutató Westworld egyik teremtőjében?
Kipipál mindent, amit a műfaj megkíván
A korrektség jegyében muszáj megjegyezni, szigorúan az alkotóelemeit tekintve nehéz belekötni az Új múltba: Jackman és Newton baráti civódásában tökéletes a kémia, a narratíva szépen felépített, okosan összeérő fordulatokkal, magabiztosan kirajzolódó mondanivalóval, csak éppen annyira robotikus és élettelen, mint egy Westworld-szerű, pénzért árult kaland, amit Lisa Joy most kivételesen minden mögöttes jelentésréteg nélkül tár elénk. És az is elvitathatatlan, hogy noirként még ha nem is kel versenyre a műfaj legnagyobbjaival, kompetens módon pipál ki mindent, amit a műfaj megkíván.
Az élményt nem is amatőrség öli meg, hanem az, hogy alkotója annyira kényszeresen egy előkép-filmnyelv megvalósítására törekszik, hogy közben semmit sem mutat saját magából. A jövő-Miami ezért nem érződik élő, lélegző közegnek, a szereplők ezért nem kelnek életre és lekiismeretesen elénk tárt küzdelmeik, tragédiáik ezért nem érintenek meg. De még amikor nem is a noirra támaszkodik, akkor is csak a Nolan-életmű motívumait hasznosítja újra (a valóság elől saját és más elmékbe menekülés – Eredet, a szeretett nő keresése az emlékeken keresztül – Memento), csak sokkal erőtlenebbül és fantáziátlanabbul.
A visszarévedezést választja a jövőbe nézés helyett
Rendkívül ironikus, hogy miközben a film kiindulópontja éppen egy olyan világ, ahol mindenki a nosztalgiába menekül, az Új múlt minden esetben a visszarévedezést választja a jövőbe nézés helyett. Pedig Lisa Joynak azért akad már annyi pedigréje, hogy nem kell kvázi-házifeladatként egy komplett produkciót elpazarolnia arra, hogy ő igenis képes egy adott zsánerben alkotni.
