Pálfi György – Tyúk
Nekünk, filmrajongóknak elképesztően örömteli dolog, hogy egy élvonalbeli rendező huszonplusz év után sem hajlandó megalkudni, beállni a sorba, vagy alávetni magát az aktuális trendeknek. Pálfi György ugyanis öt év kihagyás után is egy tökéletesen „pálfigyuris” filmmel rukkolt elő. Az pedig már csak plusz szerencse, hogy ez a film még az ő repertoárjának is erős darabja.
A Tyúk című legújabb mozija is a kísérleti filmezés talaján készült, ami olykor tiszta erőből gyomron vág, máskor pedig a rekeszizmainkat nem kímélően nevettet.
A humor elsődleges forrása természetesen maga a címszereplő. Az állat „értetlenkedő” fejéről készült szuperközeli felvételek pont annyira komikusak, mint a mozgása, amikor egy-egy szorult helyzetben menekülőre fogja (melyek legalább annyira viccesek, mint amennyire izgalmasak). Ilyen jelenetekből pedig bőven akad a filmben: a vadonban a ragadozók (róka, kutya) elől, a látszólagos biztonságot nyújtó emberi környezetben pedig a fogság elől kell szöknie. Hősünk ugyanis nem hajlandó beérni a rossz vagy a még rosszabb közötti választással. Ehelyett hősies küzdelembe kezd a számára legkedvezőbb sorsért, ami persze egy ilyen egyszerű képességekkel megáldott élőlény esetében szinte lehetetlen küldetés. De csak szinte.
A komikus jeleneteket tovább fűszerezi a hang. Gondolok itt elsősorban címszereplőnk hol hangosabb, „kiabáló”, hol halkabb, elfojtott, de folyamatos kotkodácsolására, mely valamiféle dekódolhatatlan narrációként funkcionál, amely pont az emberek kiismerhetetlen viselkedésére adott reakcióként értelmezhető.
Az egyik ilyen igazán vicces jelenet, amikor a papírdobozba zárt madár „kihallgatja” a bűnözők beszélgetését. Két embercsempész épp a közelgő nagy balhét tárgyalja (egészen ritka pillanat: dialógus hangzik el a filmben), mi pedig a főszereplő perspektívájából lessük őket, miközben folyamatos, de elfojtott kotkodácsolás hallható, mintha direkt csendben akarna maradni, de az ösztönösségét mégsem tudja teljesen legyőzni: paak-pak-pak-pak-paak.
De humoros elem a zene is, például amikor tyúkocskánk a falusi ól foglya lesz, ahol a nagyüzemi (nagyvárosi) életviteltől eltérően még a klasszikus világrend uralkodik, azaz a kakas becserkészi a nőstényt, amely „szerelmi” jelenetet a készítők latinosan szirupos dallal spékeltek meg.
Mivel a film alapvetően a vizuális gegekre, fizikai humorra, a főszereplő környezetével vívott küzdelmére, valamint a kiszolgáltatott „kisember” (kisállat) harcára építkezik – mindezt a párbeszédek szinte teljes mellőzésével –, így nyugodtan kimondhatjuk, hogy a Tyúk egy ízig-vérig burleszkfilm.
A madár szuperközeli arcain is tökéletesen rajzolódik ki az emberi gyarlóság felett érzett folytonos értetlenkedés. Ez a gyarlóság is megmutatkozik minden Pálfi-filmben: a természettől eltávolodott ember, aki keresi a helyét a világegyetemben.
A történetet és a humoros gegeket egyaránt elmélyíti, hogy a rendező finoman emberi tulajdonságokkal ruházza fel a főhőst – vagy épp az élőlények legtisztább, általános alaptermészetét erősíti fel benne. A kíváncsiság, a kalandvágy, a félelem, de leginkább a szeretet és a családalapítás ösztöne hajtja hősünket. Ezek a vonások remekül szolgálják az antropocentrikus világkép lebontását, ami szintén visszatérő motívum Pálfi művészetében: a test, az állat, a gép, vagyis az egész világ egy meg nem értett mechanikus szerkezetként mozog a megismerhetetlen felé.
A néző már a lázadó természete miatt is azonnal megkedveli a címszereplőt. Azzal, hogy „színt sem hajlandó normálisat választani magának”, eleve kilóg a sorból, ami esélyt ad neki, hogy kikerüljön a baromfiknak szánt, kegyetlen körforgásból és megszökjön az emberektől. Nem hajlandó a vágóhídra menni, sem rabszolgasorba állni, hogy puszta tojógépként funkcionáljon. A sors iróniája azonban, hogy a végzetét mégsem kerülheti el teljesen: egy vidéki bűnbanda tanyáján köt ki, ahol a nagypapa a friss tojás reményében saját ólat tart fenn, tyúkokkal és egy kakassal. A mesterséges, nagyipari közeget így egy fokkal természetesebb, ám ugyanolyan rabságot jelentő börtön váltja fel. A tojásait itt is minden áldott nap elveszik (a körkörösség, mint visszatérő Pálfi-elem), megfosztva őt az anyaság örömétől; csupán a szülés kínkeserves pillanatait hagyják meg neki. A film egyik legemlékezetesebb jelenetében (vagy inkább ismétlődő jeleneteiben), természetesen szuperközeli felvételeken láthatjuk, ahogy a tyúk kitolja magából a tojást. Az állat pofáján tükröződő fájdalom ismét egy mélyen közös vonás az emberrel: a szülés gyötrelme, amely minden élőlény közös „kiváltsága”.
A Tyúk Pálfi leginkább történetorientált alkotása, amelyben a lineáris narratíva, azaz a Tyúk anyává válásának küzdelme során mégiscsak remek lehetőség nyílik a rendező számára, hogy alkalmazza a tőle megszokott töredezett elbeszélői stílust is. A fő szálon keresztül nyílik ugyanis alkalmunk fokozatosan megismerni a csupán mellékszereplőként funkcionáló embereket, vagyis az embercsempész családot.
A Tyúk sok szempontból egyfajta visszatérést jelent a gyökerekhez. Gondolok itt elsősorban a Hukkléra, amelyben a csodaszép vidéki táj éppúgy megelevenedik, mint ebben a filmjében. Bár teljesen más formában, a bűn és a halál motívuma is visszaköszön, amelyet a rendező ismét párhuzamba állít a természet kegyetlen „harmóniájával”. Ahogy a debütáló alkotásában, a fényképezés itt is leginkább békaperspektívából történik: a szuperközeli felvételeken keresztül a lenti, állati nézőpontból figyelhetjük meg az emberek kusza, érthetetlen, zavaros világát.
Őszintén szólva, amúgy is gyakran volt az az érzésem, hogy Pálfi nem igazán érzi a kortárs városi közeget. A Szabadesés fényképezése és látványvilága például kifejezetten jellegtelenné vált a Hukkle vagy a Taxidermia koszos, organikus, élettel teli atmoszférájához képest. A Tyúk viszont szerencsére pont ehhez a nyers, zsigeri világhoz talál vissza.
A Tyúk minden szempontból kiemelkedik a kortárs magyar filmek mezőnyéből, merész és egyedi látásmódja pedig maximálisan szerethetővé teszi. Az útkereső rendező biztos talajon ment végig, miközben érezzük: sosem a kényelmes végcélt kutatja, sokkal inkább magát az utat és a kísérletezés lehetőségét élvezi. Messze nem a tökéletesre törekszik, hanem a folyamatos és valódi megújulásra.
