Tűzzel írva – 18. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
Oscar-jelölt film a Re:Verzión
Oktatójuk egy Meera Devi nevű vezető riporter, aki 14 évesen szülte az első gyermekét, majd politikatudományokból szerzett diplomát. Képzett, felkészült „száguldó” riporter, aki az érdemi munka mellett ideje jó részét az egyik helyszínről a másikra való utazással tölti. Akit a magasabb kasztok negyedeiben nem fogadnak be, a dalitok pedig kiközösítik, mert újságíróként dolgozik.
Writing With Fire Fotók: Black Ticket Films
„Amikor a dalit nők sikeresek lesznek,
átértékeljük az erő fogalmát.”
A dalitok rendszeren kívüliek. Tisztátalanok. A dalit nő? Nos, annál nincs lejjebb. Aki pedig a 3500 éves indiai kasztrendszer szilárd falait próbálja döntögetni, az legyen fölkészülve a legrosszabbra…
India-szerte az észak-indiai Uttar Pradesh-ben ölt talán a legdurvább formát a kaszton kívüliek s velük a társadalom nőtagjai elleni agresszió. Nem nehéz elképzelni, ilyen helyzetben mit jelent dalit nők egy csoportjának Uttar Pradesh-ben újságot alapítani. Márpedig éppen ez történt az évezred hajnalán, pontosan húsz évvel ezelőtt. Már a címe is láttatóra sikerült. Khabar Lahariya. Hírhullámok… Ha jól sejtem, olyan hullámokról van szó, amelyek képesek ledönteni a legvastagabbra épített falakat is.
(Mert mi a hierarchia? Olyan körülhatárolt értékek alapján szerveződő, lebonthatatlan rendszer, amely az idők során könnyen elszakad önnön lényegétől. Ám minél inkább kiüresedik, annál agresszívebben védi a társadalom rétegeit elválasztó, sziklaszilárd falait.)
A Tűzzel írva című, idei Oscarra-jelölt filmet a Verzió fesztivál Re:Verzió címmel futó online változata is bemutatta tucatnyi másik dokumentumfilmmel együtt. Ezzel szerencsésen csatlakoztak ahhoz a pandémia pozitív hozadékaként is aposztrofálható gyakorlathoz, amely – egyfajta kiterjesztett elitkultúraként – az eddiginél szélesebb rétegekhez juttatja el az emberi kultúra újabb és újabb értékeit.
„Az ‘i’ egy pálcika ponttal a tetején”
2016 Korszakváltás az újság életében. Épp készülnek áttérni a nyomtatott lappal párhuzamosan arra, hogy létrehozzák a saját YouTube-csatornájukat. Olyan munkatársakkal, akik közül néhányan a saját bevallásuk szerint még soha nem használtak mobilt. Most kezdik tanulni a használatát. Oktatójuk az a Meera Devi nevű vezető riporter, aki 14 évesen szülte az első gyermekét, majd politikatudományokból szerzett diplomát. Az újságírás a demokrácia egyik eszköze, vallja. Különben elüzletiesedik. Képzett, felkészült „száguldó” riporter, aki az érdemi munka mellett ideje jó részét az egyik helyszínről a másikra való utazással tölti. Akit a magasabb kasztok negyedeiben nem fogadnak be, a dalitok pedig kiközösítik, mert újságíróként dolgozik.
Kecskemekegés, vályogház, szemükből ősi félelmet sugárzó riportalanyok, s a mindezt rögzítő okostelefon hidegkék, pásztázó fénye. Utóbbi mint a high-tech egyik vezető nagyhatalmaként jeleskedő India jelképe… Oknyomozó riportotokat látunk, amelyet a két rendező – Rintu Thomas és Sushmit Ghosh – által irányított filmes kamera is rögzít.
A saját házában rendszeresen megerőszakolt dalit asszonyt, akinek a férjét is súlyosan bántalmazzák, fenyegetik. Rendőrt, aki nem foglalkozik érinthetetlenekkel. A Khabar Lahariya az egyetlen reményünk – mondja ki az emblematikus mondatot az asszony férje, hogy aztán kitűnjenek a képből mindörökre… Látjuk a veszélyessége miatt bezárt kőbányát, amelyet egy jól szervezett bányamaffia tovább üzemeltet egészen addig, míg halálos baleset nem történik. És kinyitja utána is… Látunk egy fiatal nőt, aki minderről tudósít. Aki tízévesen kezdett a kőbányában dolgozni, most pedig az illegális bányászat visszaéléseit térképezi fel. Miközben folyamatosan retteg, hogy mindez az életébe kerülhet…
„Használd az én power bankemet”
Látjuk az egyre nagyobb nézettséget produkáló YouTube csatornát, amely a nyilvánosság erejével éri el, hogy építsenek járható utat, vigyenek gyógyszert a tébécés falusiaknak, töltsék fel vízzel a kiszáradt öntözőcsatornát. És látjuk azokat a nőket, hivatásos újságírókat, akik évezredes falakat döntögetve szolgáltatják ezeket a tartalmakat. Nem ritkán olyan okostelefonnal, amelyet otthon nem tudnak föltölteni. Mert ahol élnek, ott nincs áram…
„Amióta digitálisra váltottunk, mindennaposak a zaklatások”
Ám történjen bármi, semmi nem tartja vissza őket attól, hogy beleálljanak a konfliktusokba. Bátran politizálnak, beszélnek a nők elleni erőszakról, a nacionalista hindu elnyomásról, szembeszállnak férfiakkal, helyi vezetőkkel, nagy hatalmú potentátokkal. Saját férjükkel, apjukkal.
„Hogy mersz a vallásunkról beszélni, te szajha?”
…S a riportjaikhoz fűzött kommentek sem különböznek attól, amit a világ bármely más pontján nagyjából megszokhattunk.
S látjuk azt a sálja mögé rejtőző apát is, aki megerőszakolt lányát siratja. Ennek a férfinak az összetört arca mond el talán a legtöbbet egy társadalom kitaszítottjainak, nők – és férfiak – tömegeinek végtelen tragédiába torkolló sorsáról.
„Néha bűnnek érzem, hogy nő vagyok. A nő gyerekkorában teher a szüleinek. Később a férje rabszolgája lesz. Egész életében sebezhető.”
De bárhogy is nézzük, ez egy sikertörténet. Legalábbis ami a Khabar Lahariyát illeti. Az újságot, amely mindmáig India egyetlen nők által működtetett lapja. YouTube csatornájuk a 2016-os indulás óta szédületes karriert futott be. Meghaladja a 151 milliós(!) nézettséget. Elismertek lettek, nemzetközi konferenciákra hívják őket. Immár túlléptek Uttar Pradesh határain, tekintetükkel egész Indiát pásztázzák. Az igazságtalanul megnyomorítottak, a megbélyegzettek sorsát figyelik. A nyomorúságba születettekét, akik – akárcsak ők maguk – teljes életükre viselik a tisztátalanok bélyegét. Dalit nőként honnan veszik hozzá erőt? Hasonlóan szívós, rendíthetetlen munkával, magától értetődő emberi tartással érik el azt, amit elérnek, amilyen magától értetődő egyszerűséggel készült a róluk szóló másfél órás film is. Egy olyan országban, mely a médiamunkások tekintetében a legveszélyesebbnek számít a világon. Ahol az elmúlt nyolc évben több mint negyven újságírót öltek meg.
