Türelemjáték

|

Aljas nyolcas / Oscar 2016

Ez most akkor egy olyan Tarantino-film, amiben több a poén, mint a vér?

171156_1431303873.6275

Sebészi pontossággal határozza meg, meddig lehet feszíteni a húrt

Perceken keresztül a fenséges, hófödte hegyvidék, meg egy fából faragott megfeszített Krisztus a vásznon: így kezdődik az új Tarantino-film. Mielőtt hőseink egy Isten háta mögötti helyre kerülnek, nekünk, nézőknek kell a Teremtővel farkasszemet néznünk. Nagyjából ennyit a filmben megmutatkozó isteni kegyelemről (aminek itt „tárgyi megjelenése” leginkább az emberben rejlő kegyetlenséget tanúsítja, ami a keresztre szegezést illeti), és a panteisztikus nosztalgiáról. Csapjunk a lovak közé!

A hóviharban egy lovas kocsi közeledik és suhan tova a fakrisztus mellett, belsejében egyre szűkösebb lesz a hely a fejvadász John Ruth (Kurt Russel) és zsákmánya, Daisy Domergue (Jennifer Jason Leigh) számára. Csatlakozik ugyanis hozzájuk egy másik fejvadász, az egykor az északiak oldalán harcoló fekete bőrű Warren őrnagy (Samuel L. Jackson), valamint dél rebellis hősének legkisebb fia, Mannix (Walton Goggins), aki váltig állítja, hogy ő Red Rock leendő seriffje. Majd a kellemetlen érzés tovább fokozódik, amikor a fogadóba érve a tulajdonosok helyett négy gyanús ismeretlennel találkoznak. A bizalmatlankodó, papírokat követelő, magát a környék hóhérának kiadó angollal (Tim Roth), a sarokban naplót írogató cowboyjal, aki állítólag csak az anyjához jött haza karácsonyra (Michael Madsen), a tulajék megbízottjával, Bobbal, a gyanús mexikóival (akiben az a leggyanúsabb, hogy mexikói) (Demián Bichir), valamint a maga elé meredő ártalmatlannak tűnő öregemberrel, aki egy tömeggyilkos extábornok délről (Bruce Dern).

171156_1449165624.3051

Ölelni való Teddy mackó lehetne, ha nem mosna be ötpercenként női főhősünknek

A fogadó vendégei között a nyilvánvaló alapfeszültséget az ellentétes polgárháborús elvek teremtik meg, s hamar kiderül, hogy a múltbéli sérelmek nem csak pusztán abból állnak, hogy más oldalon harcoltak az itt egybegyűltek, hanem akadtak bizony személyes konfliktusok is. S bár az első haláleset a múltbéli ellenségeskedésből ered, John Ruth jobban tart attól, hogy a tapintható feszültségnek van más oka is, ami inkább a fogadóbéli emberek jelenlegi, általa feltételezett hátsó szándékaiból adódnak. Idővel pedig a történet alakulásának váratlan fordulataiban épp az válik érdekessé és meghatározóvá, hogy a jelenbéli érdekellentétek és szövetségesek mennyiben függnek a múltbéli konfliktusoktól. A sok kalapos ember bizalmatlankodik, olykor azonban nem gyanakszik eléggé. Ám addig, míg az elővigyázatlanságnak igazán komoly következménye lesz, elképesztően sokat kell várni.

A játékidő első felére az jellemző, ami az első öt percre: lassú sodrású, elnyújtott történet ez, ami ottfelejti magát egy-egy jelenetnél, karakternél: ám a vontatott, egymásra halmozott részek, a túlírtság is remekül áll e Tarantino-munkának: a ráérős tempó izgalmas atmoszférát teremt, fokozatosan növekvő feszültséget. (Zene: Ennio Morricone, Golden Globe-bal díjazva.)

Olyan hatást kelt ez a film, mintha Tarantino felsoroltatná egy munkáján belül a filmes hibák színe-javát, amelyek azt reprezentálják, hogy az ő kezei között minden filmes vétek erénnyé válhat – és tényleg. A filmnek a vontatottságon túl a lopott alapötlet (itt saját magától bevallottan a Kutyaszorítóbanból), az erőltetett, semmilyen poénok, a szájbarágós jelenetek és ismétlések, a tanácstalanság eredményezte műfaji kaotikusság, de még az elhibázott szereplőválasztás (Channing Tatum) is jól áll, ami részben a folyamatos ironizálásból is ered. Tarantino sebészi pontossággal határozza meg, hogy meddig lehet feszíteni a húrt. Remek a kompozíció, megfelelően összeillesztett, elrendezett részletek, meglepő fordulatok még az „eseménytelenségben” is.

171156_1449165543.0625

A kis blöfföket egyre nagyobb blöffök követik

Ami az eseménytelenséget illeti: az emberben egy idő után felmerülhet a kérdés: ez most akkor egy olyan Tarantino-film, amiben több a poén, mint a vér? Nem kell aggódni, válogatott és hirtelen halálnemek sora szakad ránk a második félidőben, érkezik a tipikus Tarantino-eszköztár – s ennek fényében – kontrasztjában csak még zseniálisabb lesz az első félidő, meg persze úgy maga az egész. A történet első nagy része esetlen, üres fenyegetések, mulatságos, de súlytalan ugratások, és polgárháborús gaztettek elmesélésének sorából áll: a múltról lassan lehull a lepel, de hogy az első négy vendég esetén ki mit keres itt ilyenkor errefelé, ahhoz nem jutunk közelebb. Pedig érezhetően kilóg a lóláb. A tettlegesség ugyanakkor nincs kiiktatva teljesen az első „félidőből”: ám ez kizárólag a női főhőst ért atrocitások sora jelenti. Kurt Russel a hatalmas bajsza alatti somolygással, naiv idealizmusával, törvénytiszteletével, ölelni való Teddy mackó – (és antitarantino) karakter lehetne, ha nem mosna be ötpercenként a női főhősünknek. Az egyetlen a fogadóban, akinek a múltjából nem derül fény piszkos titokra, és aki úgy tűnik mindig is hű volt az elveihez (egyáltalán: van neki ilyen). Daisyvel való bánásmódja ad lehetőséget arra, hogy mégis besorolhatóvá váljon az aljas nyolcasok körébe, akikről aztán kiderül, hogy valójában kilencen vannak (nem számítva ide a kocsist).

A kis blöfföket egyre nagyobb blöffök követik, s aztán ott lendülünk túl a karcolásokat eredményező torzsalkodásokon, mikor a blöff egy lesz azzal, hogy valaki egy saját, állítólagos múltbéli kegyetlen gyilkosságáról számol be, szándékosan addig heccelve a másikat, hogy önvédelemre hivatkozva lepuffanthassa őt. Aztán nem telik sok időbe, hogy Daisy arcát már ne a ragu, hanem valaki másnak az agyveleje találja telibe.

171156_1449165607.7767

Samuel L. Jackson

Tarantino nem tud hibázni, bár az is bizonyos, hogy ez a filmje ugyanúgy megosztó lesz, mint az előbbiek. Ízlés dolga, persze, de ami a titkos receptjét meg egy kívülálló bizalmatlanságát illeti, azzal kapcsolatban a nagyanyám sütéstechnikájához való gyermekkori bizalmatlanságom jutott eszembe: ahogy figyeltem, mindig azt kérdeztem magamtól, hogy a fenébe sül ki mindig valami csodálatos abból, amit egy nagy vájdlingba láthatólag csak tessék-lássék egybevegyít?

Aztán persze idővel rájöttem, hogy azért, mert zsigerből megy neki.

/Forgalmazó: Fórum Hungary/

/Az Aljas nyolcas a Magyar Film Adatbázison/

CÍMKÉK: