Trezor
A vizsga alkotópárosa hét év elteltével újra összeállt egy újabb ’56-os történelmi thriller kedvéért, azonban remekmű helyett fásult hakni lett csak a Trezor.
Élénken emlékszem, mekkora esemény volt, amikor 2011-ben megszületett A vizsga. Ekkoriban az MMKA összeomlása után a magyar film éppen tetszhalott állapotban volt, eltávolodása a nézőktől pedig már évekkel korábban megkezdődött. És akkor jött ez a tévéfilm, amely nemcsak, hogy teljesen kompetens mű lett, de Köbli Norbert forgatókönyvének struktúrájától a zenén át Bergendy Péter rendezéséig a külföldi zsánerfilmes mintákat is csúcsra járatta.
Azóta nagyot fordult a hazai filmes világ, idén csak november első két hetében négy, egyaránt színvonalas magyar alkotást (X – A rendszerből törölve, Nagyi Projekt, Egy nap, Ruben Brandt, a gyűjtő) láthatunk a mozikban, műfaji film is akad már bőven, a történelmi produkciók felfuttatására pedig nemrég írt ki a Filmalap egy külön pályázatot. És az elmúlt hét évben Köbli Norbert is szinte futószalagon gyártotta a forradalomhoz és a szovjet elnyomáshoz kapcsolódó forgatókönyveket (Szabadság, különjárat, A berni követ, Árulók, Örök tél, márciusban pedig már a mozikba érkezik a szintén a második világháború végnapjaiban játszódó Apró mesék), egyszóval hiába találjuk a rendezői poszton most Bergendyt az említett műveket rendező Szász Attila és Fazakas Péter helyett, a Trezor távolról sem megy már ritkaságszámba.
Legújabb művének tehát még annyira sincs eseményjellege, mint A berni követnek, ennél azonban sokkal nagyobb baj, hogy mintha maga Köbli is belefásult volna abba, hogy nagyjából kétévente menetrendszerűen írjon egy történelmi thrillert a forradalom évfordulójára. Koncepció szintjén a Trezor sem rosszabb, mint bármelyik másik korábbi munkája: adott egy börtönbüntetését töltő lakatos, Beck János (Anger Zsolt), akit a forradalom leverése utáni napokban kivisz egy ÁVH-tiszt (Scherer Péter), hogy törje fel a belügyminisztérium széfjét, mert annak elvesztek a kulcsai. Odabent azonban egy szökésben lévő forradalmárt (Tasnádi Bence) talál, aki nem kis bonyodalmat okoz.
Viszont a részletekre rávilágítva már sokkal kevésbé tűnik alaposan kidolgozott történetnek a Trezor. Bele lehetne kötni a karakterek számos döntésébe (Beck teljes büntetésének elengedése helyett rögtön csak annyit kér, hogy öt évvel kevesebbet kelljen letöltenie), a korhangulat erőltetett megteremtésébe (gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy a legtöbb jelenet hátterében a rádióból szól a kommunista propaganda) vagy akár Beck és az ÁVH-tiszt Honti konfliktusának lagymatagságába, azonban felesleges a konkrét példákat sorolni, ugyanis a Trezor esetében általános összecsapottságról beszélhetünk.
És ez természetesen nemcsak Köbli, hanem Bergendy sara is: hiába a hétéves kihagyás, a Trezor rendezése nem bizonyítási vágyról árulkodik, hanem arról, hogy rendezője számára is csak egy letudni vágyott feladat volt. Bár a finálé felépítése már-már A vizsgát idézően profi, olyan amatőr elemek is sorakoznak a direktori munkában, mint amikor Anger Zsolt egy rúgása a képen is jól láthatóan nem találja el címzettjét – mintha mindenki csak túl akart volna esni a felvételeken.
A Trezor élményébe pedig teljes mértékben átszűrődik ez a felületes sietség, ugyanis a nem szükségszerűen gyors tempó ellenére is szinte átrohan a film az összes jeleneten. A fordulatok elkapkodottak és emiatt cseppet sem hatásosak, a feszültség csíráit magukban hordozó dialógusok 2-3 mondatban le vannak rendezve, a szereplők kidolgozására pedig annyira nem jut idő (vagy éppen csak időként bevillanó sablonos visszatekintéseken keresztül jut), hogy jóformán nem is beszélhetünk karakterekről, csak cselekvő személyekről, akik egy adott funkciót töltenek be a történetben.
És nemcsak thrillerként, hanem ’56-os filmként is hagy maga után kívánnivalót a Trezor, amely A berni követtel vagy az Árulókkal ellentétben nem tartalmaz szokatlan megközelítést, hiányoznak belőle az újszerű erkölcsi dilemmák, a történelemkönyvek összefoglalóiból kimaradt sorstörténetek. Érdekes motívum lehetne például, hogy Beck 1946-os bebörtönzése okán cseppet sem érti jelenének politikai realitásait, de az egy-két ügyes aktuálpolitikai áthallást leszámítva ez is csak arra jó, hogy vele együtt mi is megkapjuk a gyorstalpalót, miről szólt a kommunista rendszer és a forradalom. Mintha csak egy kisiskolásoknak szóló ismeretterjesztő darabot látnánk egy amatőr színjátszó társulattól.
A Trezor mindezzel együtt sem menthetetlenül rossz film, a színészek minimális karakterizációjukból kihozzák, amit lehet (hiszen Anger Zsolt tulajdonképpen önmagában is egy jelenség), és még egy-két izgalmasabb pillanata is akad. De a produkció túlnyomó részére a kidolgozatlanság a jellemző, ami végül is nem meglepetés. Hiszen nem lehet úgy sorozatgyártásként felfogva filmet készíteni, hogy a végeredmény ne legyen előbb-utóbb tényleg futószalagszerűen lélektelen.