A felszabadulás másnapja

|

1945

Amikor a lenyúlt zsidó vagyonért egy falu lakói egymást és magukat akarják igazolni/vádolni. A felszabadulás másnapja valahol Magyarhonban.

Nagy-Kálózy Eszter, Sztarenki Dóra

Végigizgultam a tavaszi berlini fesztivált: adjanak már díjat Török Ferencnek (megkapta a közönségdíjat – a szerk.), ilyen film tán a Hideg napok óta nem született. A Moszkva tér mára kultfilm lett, az Overnight-ot a pénzvilág mai közelképéért szeretem: Török Ferenc egyre feljebb lépett, most az 1945 című filmjével csúcsra ért. Fekete-fehér mozi (az operatőr Ragályi Elemér ebben a zsánerben is felülmúlhatatlan), látszatra nyugi – valójában gyomorszorítóan feszült narratívában olvas be a magyar publikumnak: a történetet az a rettegés tartja, hogy ebben a kis faluban a széthordott zsidó vagyont lehet, hogy vissza kell adni – szégyen és felháborodás, másokban a lelkiismeret fellobbanása. Benyújtják a számlát. (Forgatókönyv: Szántó T. Gábor és Török Ferenc. Látvány: Rajk László.)

A film azzal indít, hogy két ortodox zsidó érkezik a vonaton, kocsi vinné őket a közeli faluba. De az állomásfőnök megérzi, hogy itt valami cirkusz következik, jelenti, kik jöttek, és azt a parancsot kapja, hogy a kocsi jöjjön, de csak lassan. Addig terjed a hír, „visszajöttek”.

Erről nemigen esik szó a magyar holokauszt kapcsán. (Kádár Gábor és Vági Zoltán Hullarablás című könyve berobbant a csendbe valamikor tíz évvel ezelőtt – aztán egy időre maradt a csend. Ez nem téma.) A filmen terjed a hiszti: visszajöttek és visszaveszik, amit már ki-ki beépített háztartásába-vagyonába. Ez az a pont, ahol Török kíméletlen őszintesége lefegyverzi a nézőt: nem vádaskodik – miért lopták el az elhurcoltak holmiját? – csak a hirtelen támadt rettegést mutatja: akik visszajöttek, biztos azért jöttek, hogy balhét csináljanak. De nemcsak a félelmet látjuk, egyesekben a két érkező beindítja a lelkiismeret-furdalást, netán undort – mint például a jegyző feleségében (Szentesné: Nagy-Kálózy Eszter); van, aki lobogtatja a papírt, ami igazolja, hogy az ezüstnemű márpedig az övé. És a filmen végig tántorog a férfi, akire rátolták a bűnöket, Kustár, az egykori feljelentő: Szarvas József, aki nem bírja elviselni a bűntudatot.

A film: a szembesülés totalitása – szembesítés nélkül. De a dramaturgia olyan, hogy mi nézők se tudjuk, hogy miért érkeztek a jövevények, mi van a ládákban, amit magukkal hoztak és bennünk is érik a feszültség: mi lesz itt? Leszámolás? Csakhogy a film óriási találmánya, hogy a két fekete ruhás nem azért jött, hogy számon kérjen, nincs leszámolás, a két érkező nem akar semmit – a falu a rémhírek, pletykák, emlékek sorával hadakozik, az ő fejükben zajlik a dráma, a két érkezőnek ehhez semmi köze.

Jelenet a filmből

1945 nyarán vagyunk, még frissek az emlékek, a falu jegyzője (Rudolf Péter, pályája csúcsán: soha nem láttam tőle még ilyen mély alakítást). Mint a falu első embere próbálja csitítani a hisztit, kivárásra játszik – hisz ő is benne van a vagyonok lenyúlásában – de akik bespájzoltak, izgatottak, fogadkoznak, vagy depresszióba esnek: a bűntudat körbejár.

Pedig nem történik semmi. A film kerete a vonat: megérkezik, hozza a két fekete ruhás férfit, a film vége, hogy a vonat elviszi a két gyászolót. De mi nézők, nem tudjuk, hogy miért jöttek, mint ahogy a faluban is csak azt tudják, hogy a „visszajöttek a zsidók” – terjed a rémhír, a vádaskodás, meg az önigazolás…) Mindeközben szinte a film végéig, a két érkező (Angelusz Iván és Nagy Marcell) csak bandukol a mezőn, aztán a falun keresztül, a kocsi után, amelyen két láda van. Az ő vonulásuk a bűntudat lappangása, az önigazolás („nekünk ez járt…”, „van róla papírunk”) kálváriája.

Mert közben esküvő készülődik, a jegyző szervezi, a mosolygó vendégek közt fel-felbukkan egy másik gubanc is – régi szerelmek beköszönnek, a menyasszony nem egykori szerelmét várja. Egyébként már délelőtt körbemegy a pia, és folyik a templomi készülődés. A két, párhuzamos cselekményszál egymást keresztezi. Ami pompásan ki van mérve: a két idegen lassan ballag a filmen keresztül, a jegyző körül meg előbb csak alig, aztán megveszekedve recseg-ropog minden. A fekete ruhások gyaloglása és a falu felbolydulása, az esküvő és a múlttal való leszámolás: csupa ellenpontozott dramaturgia, amitől gyomorszorító lesz az egész narratíva.

Hirtelen emlékezni kell arra, amiről eddig hallgattak: ki mit csinált, mit vitt haza, mibe költözött be, mikor a faluból elvitték a zsidókat. Török Ferenc poénja, hogy nem a kívülről jöttek tartanak elszámoltatást, a falu önmagát emészti. Nem mindenki, mert hál’ istennek, vannak, akik akkor sem vettek részt a vagyonok lenyúlásában és most is utálják a piszkos kezű jegyzőt és társulatát: a fiatalok, a tisztakezűek más világot keresnek. Meg azok, akik csak önmagukban őrlődnek mások bűneiért.

Nem mesélem tovább a sztorit, spoiler lenne. Csak a tabló teljességét szerettem volna érzékeltetni. Meg a múlttal való szembesülés feszültségét. És persze e kemény tetemre hívás végén ott a fájdalmas líra: a temetés aktusa. Ezért jött a két fekete ruhás. A film végén az érkezők csendesen ássák a sírt, és látjuk a szívszorító apró holmikat, melyeket a halottak helyett temetnek.

Nagy film, anélkül, hogy pörölné a múltat, hogy folyna a vér. A lelkiismeret maradványának drámáját látjuk, a tabló teljességében.

Katapult film, producer: Angelusz Iván, Reich Péter és Török Ferenc

Az 1945 a Magyar Film Addatbázison

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: