Kelecsényi László beszéde
Tíz perc Nemeskürty? Miért is ne? Ha létezik tíz perc trombita, ha létezik tíz perc cselló, akkor miért ne lehetne tíz percig azt játszani, hogy a Tanár úr él, köztünk van, filmstúdiót vezet vagy filmintézetet irányít?
Személyes hangon szólalok meg, mert a szememben már régóta csak ennek van hitele. Jól emlékszem, mikor találkoztam vele először. Másodéves koromban Király Jenő egyetemi tankönyvének vitáját tartották az ELTE-n. (Hogy ki volt Király Jenő, azt most tegyük zárójelbe.) A Népművelési Tanszék vezetője meghívta a Tanár Urat erre a beszélgetésre. Késő őszi este volt 1971-ben, a magyar fociválogatott éppen haláltusáját vívta egy selejtező csoportban (megjegyzem, mikor nem vívott efféle harcot), talán innen vette a Tanár Úr a hasonlatát, amikor megszólalt. Valami olyasmit mondott, azt hitte, hogy NB II-es játékosok közé jött, s kiderült a megvitatott műről és elemzőiről, hogy valódi profik vagyunk a pályán.
Talán ekkor jegyzett meg magának, mert amikor jó pár évvel később álláskeresőben lévén, felkerestem őt a Budapest Stúdióban, már ismerősen kérdezte tőlem, mit tehet értem. Sokat, nagyon sokat – gondoltam magamban. Azt történt velem, hogy ott kellett hagyjam ígéretesnek induló filmtörténészi pályámat, mert egy tudományos szemle számára elismerő mondatokat merészeltem leírni az akkor nagy sikerrel futó Kósa Ferenc filmről, A küldetés magyar filmtörténeti szerepéről. Egy életem, egy halálom, kivágtam, amiért jöttem. Tanár Úr, szeretnék dramaturg lenni nálad, a Budapest Stúdióban. Csak egy pillanatra képedt el a kérésemen és a bátorságomon, jól ismerte a hetvenes évek végének politikai helyzetét szellemi életét, tudta jól, hogy a munkahelyemen, az akkori Filmtudományi Intézetben milyen moszkovita szellők fújnak. Kiszólt a titkárnőjének, Irén, legyen szíves adjon ennek a fiatalembernek két forgatókönyvet. Stencilezett példányokkal a hónom alatt buszoztam haza a néhai Lumumba utcából. Aztán olvastam, aztán véleményt írtam, aztán postáztam. Aztán pár hónap múlva a Budapest Stúdió alkalmazottja lettem. Életem legszebb öt munkaévét töltöttem ott. Másoddiplomát szereztem Ranódy László, Gaál István, Révész György rendezők (bocsánatot kérek azoktól, akiket kihagytam) és a dramaturgok doyenje, a tüneményes humorú Fakan Balázs mellett.
Fel kell idézzem az első dramaturgiai feladatom teljesítését. Valamilyen kémtörténeti históriát adott be egy újságíró, akit – jó indulattal szólva – ide-oda dobált a történelem. A kedves szerző, nem mellesleg ügynök is, rögtön meg akart hívni egy „munkaebédre” a közeli Sárospatak étterembe. Valahogy nem akarózott éhesnek lennem. A Latinovitsról elnevezett gyári büfében mondtam el sztaniolba csomagolt lesújtó véleményem. Pár nap múlva azt kérdeztem Nemeskürtytől, írjak-e dramaturgiai szakvéleményt, elmosolyodott: „Dehogyis. Nézz ide a szemembe! Nagyon szar? Bólintottam, s ezzel az ügy a lovagiasság szabályai szerint el is lett intézve.
Öt évig tartottak az „aranjuezi szép napok”. Mindketten elhagytuk a zuglói álomgyárat más-más irányban. A Tanár úr elment filmintézetet vezetni, de az elszakíthatatlan szellemi köldökzsinór továbbra is összekötött kettőnket.
Nem hiányzott belőle egyfajta vagányság sem. Amikor a Latinovits Zoltán életútját szemléző kötetemet állítottam össze, az egyik interjú szerzője nem volt hajlandó hozzájárulni a Nemeskürty Istvánnal készült beszélgetése újraközléséhez. Rebesgették, hogy amióta kiderült ügynök volta, visszavonult a világtól, mindenkivel elutasítóan viselkedik. Felhívtam a Tanár urat; elmeséltem a helyzetet, hogy jó az interjú, nagyon kellene a kötetbe, de a jogtulajdonos keresztbe tesz. Tudod mit? Írd át az egészet. Akkor nem köthet bele senki. Különben is, csinálj vele, amit akarsz, édes öregem. Nem lepett meg az engedékenysége. Az Ottlik Gézától idézett mondata zöld jelzést adott az irodalmi csínytevésre.
Három jellemző pillanatot villantottam fel vele kapcsolatos emlékeimből. Lenne még, de tíz percre korlátoztam az időmet. A soron következő előadások majd más-más nézőpontból világítják meg a filmtörténészt és a stúdióvezetőt.
Zárásul még egy apró epizódot mesélek. Amikor 2008-ban át akartam adni neki frissiben megjelent mozitörténeti kötetem dedikált példányát, a lakásán fogadott. Már nehezen járt, már nem vett részt semmilyen közéleti eseményen. Kezébe fogta a kötetem, mintha a súlyát akarná mérlegelni, aztán a tőle megszokott jellegzetes hanghordozással, feltett egy fontos kérdést. „Mondd fiam! Van még irodalmi élet?”
Ma sem tudnék válaszolni neki erre a kérdésre.
Elhangzott a Magyar Művészeti Akadémia születésnapi konferenciáján, a Pesti Vigadó Sinkovits termében, 2025. május 23-án.
