Titán
Julia Ducournau nevét egy életre megjegyeztük, amikor nézői öklendezve távoztak a Nyersről – azonban második filmje hiába emeli a tétet, könnyen lehet, hogy négy éve ellőtte minden puskaporát.
2016-17 egyik legnagyobb meglepetése volt, hogy egy újonc francia rendezőnő gyomorforgató kannibálhorrorja végül messze rácáfolt botrányos mivoltára, így hát ezúttal minden szem azon volt, mivel hozakodik elő Julia Ducournu másodszorra. A Titánt elnézve komolyan vette a feladatot, ugyanis egy komikusan kegyetlen gyilkosságsorozattól az egyszerre nyomorult testű és lelkű hősökön át a szexuális tárggyá változtatott gépjárművekig megtalálhatunk benne mindent, ami miatt biztosan nem a szüleinkkel fogjuk megtekinteni.
Ennél jobban ne is menjünk bele a cselekménybe, ugyanis néhány sorban lehetetlen lenne méltóan visszaadni azt a bizarr és sokrétű alapötletet, amely már az első percekben letámad minket a vásznon – éppen elég baj, hogy ez az alkotás is arról vált ismertté, hogy milyen elvetemült történéseket vonultat fel. Azonban ezúttal nehéz volna amellett érvelni, hogy több van a motorháztető alatt.
Vincent Lindon
Az egyetlen markáns, de annál végzetesebb különbség a Nyers és a Titán között, hogy az előbbit bár nézők tömegeit kiborító ötletei tették híressé-hírhedtté, alapvetően egy kifejezetten potens felnövéstörténet-allegóriának bizonyult. Ducournau második filmje pedig csak maszatol valamit az elidegenedés és önmagunk megtagadásának témakörében, de látszólag azzal van inkább elfoglalva, hogy minél jobban magára tromfoljon polgárpukkasztás terén. A legtöbb rendezőnek nagyjából 6-8 alkotás után jön el az a pillanat, amikor annyira beleszeret önnön stílusjegyeibe, hogy filmjei végül azok egyre izzadságszagúbb felsorolásaiból állnak, és saját maga ügyetlen imposztorává válik – Ducournaunak ehhez elég volt két alkotást írni-rendezni.
Könnyű volna mindezt arra fogni, hogy a kéjes testhorror és az agyonszexualizáltság egy ponton túl egyszerűen csak megfekszi a gyomrot, de éppen a Nyersben ugyanezek az elemek parádésan helyükre találtak, míg a Titánban egyszerűen csak nincs fogódzójuk. Ugyanis míg egy felnövéstörténetnek szükségszerűen része az áradatként felszínre törő vágy, valamint az idősebb generációkat kiakasztó közönségesség, itt ugyanaz a megközelítés javarészt öncélú, és azokra az ifjú filmesekre emlékeztet, akik ezen vonások felsorakoztatásában látják a művészetet.
Egy ponton túl egyszerűen csak megfekszi a gyomrot
Pedig a Titán történetét bőven el lehetne mesélni akkor is, ha a film nem implikálna bármely két szereplő között szexuális feszültséget, és nem fordulnának valamilyen formában erőszakba ezek az interakciók. Ezáltal lényegesen markánsabban kirajzolódhatnának azok az alapérzelmek, a törékenység, a sérültség, a félelem, amelyek a mű hangulatát dominálják. Persze nem Ducournau lenne az első alkotó, aki direkt az ellentmondásosságon keresztül teremti meg filmnyelvét (egy nagy ugrással gondoljunk most a Testről és lélekről vágóhídra és testi-lelki fogyatékosságokra építő szerelmi történetére), és ez a hozzáállás itt is számos alkalommal hatásosnak és kifizetődőnek is bizonyul, de a maradéktalan sikerhez ez esetben több nüanszra, gondolkodásra és fokozatosságra volna szükség. A Titán rengeteg pillanata kiemelhető lenne a filmművészet magasiskolájaként, viszont ezek nem gyarapítják egymást, nem adják ki a megfelelő összképet.
Semmi nincs a tarsolyában, amikor jobban el kellene merülnie
Ebből következik az a furcsa benyomás a Titánról, hogy míg kezdetben összefüggéstelenül kapkod, a második felére alaposan leül és elveszíti erejét. Valójában azonban csak annyi történik, hogy egy igen magasra beállított ingerküszöb mellett ütközik ki, hogy Ducournaunak nincs semmi a tarsolyában, amikor jobban el kellene merülnie karaktereiben, szimbolizmusában és saját elborult világában – a bevezetés során pedig tulajdonképpen saját magát fosztja meg a lehetőségtől, hogy lefektethesse ennek alapjait.A Titán tulajdonképpen pont az a merész vállalkozás, amelyben ha minden klappol, évtizedek múltán is emlegetik, ha viszont – mint az jelen esetben történt – csak egy apróság is hibádzik, darabjaira hullik szét. Egy hajszálnyira van attól, hogy lenyűgöző, szívbe markoló, elborzasztó, a nézőt effajta katartikusan szélsőséges reakciókra kényszerítő legyen, de ebben a kontextusban, ebben az adagolásban végül inkább visszatetszővé, öncélúan sokkolóvá és helyenként egyenesen nevetségessé válik.
