tick, tick… BOOM!
Korunk musicalének legnagyobb üdvöskéje filmet rendezett a musical 30 évvel ezelőtti legnagyobb üdvöskéjéről, ebből pedig egy szégyentelen lelkesedéssel felvértezett szerelmeslevél született a műfajhoz.
Jonathan Larson a 90-es évek elején mindössze két musicallel a háta mögött, tragikusan fiatalon hunyt el: még saját darabjainak sikerét sem volt ideje megérni. Egyik híres műve ráadásul önnön alkotói válságáról, tehetségének felfedezéséért folytatott küzdelméről és még ezernyi más dilemmájáról szól: ez a tick, tick… Boom!, amelyből most napjaink legmeghatározóbb musical-alkotója, Lin-Manuel Miranda rendezett filmet.
A tick, tick… Boom! gyakorlatilag a musicalek Stranger Things-e: korunk egyik meghatározó színházi-filmes alakjának visszarévedése több évtizeddel ezelőttre, egyben azokra a motívumokra, amelyek a korabeli műveket jellemezték, miközben tetőtől talpig áthatja eredeti alkotójának viszonyulása saját gyerekkorának meghatározó benyomásaihoz. Jonathan Larson a tipikus szunnyadó művész-tehetség, akinek kö-te-le-ző egy túlárazott New York belvárosi egérlyukban laknia havonta cserélődő lakótársak mellett (mert csak azon a pár négyzetkilométeren válthatja valóra álmait) és valamilyen alantas kétkezi munkát végeznie, az áttörést várva. Nap mint nap a West Side Storyt nézi és abban reménykedik, az azt alkotó Stephen Sondheimnek lesz hozzá egy-két jó szava, ugyanakkor semmibe veszi szerelmét, aki látszólag túl jó parti ahhoz, hogy egy olyan férfival legyen, aki számára ő mindig is másodrendű lesz.
Ha nem is a musicalekből, a korabeli romkomokból és drámákból fárasztóan ismerős lehet ez a kép, és ha hamisítatlan 2021-es mű lenne a tick, tick… Boom!, minden alkalmat megragadna, hogy önironikusan felhívja a figyelmet saját korlátaira és gyengeségeire. Lin-Manuel Miranda ehelyett teljes szívvel beleáll mindabba, ami még a musical-laikusok számára is otromba modorosságként csapódik le. (Ami különösen is figyelemre méltó annak tükrében, hogy a Hamilton képében az egyik legformabontóbb musicalt köszönhetjük Mirandának – ha valaki, hát ő szégyen nélkül nevethetne a műfaj közhelyein.)
A valóság és képzelet határait áttörő, virtuóz táncba vagy zenei improvizációba csapó jelenetek, a színpadképek felé dolgozó látvány, a tematika vastag filccel történő aláhúzása a beállításokban, vagy eleve az alkotást már színpadi performanszként prezentáló keretezés mind-mind jól ismert eszközei zsánernek. A rendező pedig van annyira rutinos ebben a világban, hogy mindegyiket csúcsra járatja. Sőt, filmadaptációja éppen attól szimpatikus és életképes, hogy nem akar görcsösen elszakadni színházi gyökereitől (szemben például a In The Heightsszal, amelyben John M. Chu pont Miranda egyik művét silányította tánckoreográfia-bemutatóvá a mozivásznon).
Ha tehát egy hamisítatlan musicalre vágytunk, nem kell tovább keresnünk, és így nagyjából féltávig a tick, tick… Boom! élménye kapcsán az lesz a döntő, hogy mennyire veszi be a gyomrunk a képernyőről áradó kérlelhetetlen rajongást a Broadway közege és jelentős részben Jonathan Larson iránt. De ha a látottak nem is ragadnak teljesen magukkal, akkor is érdemes egy esélyt adni a filmnek, ugyanis fő értékévé végül az válik, ahogyan fokozatosan lebontja a showt, és odatárja elénk kendőzetlenül, lemeztelenítve az embert mögötte.
Kevés alkotás képes ennyire elfogulatlanul viszonyulni saját hőséhez és teremtőjéhez, egyben pedig kevés alkotó képes annyira közel engedni magához közönségét, mint ahogyan Jonathan Larson teszi ebben a musicalben. Andrew Garfield pedig teljes beleéléssel hozza Larson minden neurotikusságát, előadóművészi sziporkáját és mélyebb érzelmeit a főszerepben.
Ha tehát igazán szigorúak vagyunk, akkor formailag és tartalmilag sem mondható egyértelműen lenyűgöző műnek a tick, tick… Boom! – még zenéi között is csak egy-két slágergyanús akad, a többi inkább a tipikus Broadway-showtune-ok felé konvergál. Ugyanakkor kiváló példája annak, hogy egy film világmegváltó kiindulási alap nélkül, pusztán kellő szívvel, lélekkel és az önmagában való kételkedés leküzdésével is teremthet értéket – valahogy úgy, ahogyan Jonathan Larson is tette.