The Witcher, 2. évad
Annyira gyorsan kell haladnia a világ bemutatásának, hogy az új karaktereket gyakran mindenféle bemutatás nélkül vezetik be, említésre méltó történés sem sok kerül a második évadba. A The Witcher nem nőtte ki azokat a gyerekbetegségeket, amelyek az első évadot jellemezték, sok új nyavalyája is lett, de szerencsére ezek valahogy úgy álltak össze valamiféle kamaszos bájjá, ahogy egy serdülő mutálni kezd.
Visszatért a The Witcher a képernyőre a határozottan, bár pörgős helyett inkább közepes tempóval nyitó első évad után, hogy az akkori felvezető körök után belevágjon a történések közepébe. Az első évadra jellemző, félig-meddig önálló epizódokhoz hasonlóval csak az első rész esetében találkozunk, a későbbiekben pedig az epizodikus szerkesztésmódot felváltja több, hosszan ívelő és egymásba ágyazott történetszál, ahogy az alapanyagul szolgáló köteteknél is elfogy az első két novellafüzér, és a saga gerincét alkotó regényekre kerül a sor.
De az alapanyaghoz elég lazán nyúl csak a sorozat a legtöbb helyen, számos új elemet beemelve, amelyről – tanulva a Game of Thronesból már ismerős adaptációs pillangóhatás példáiból – még korai lenne nyilatkozni. Egyelőre az látszik, hogy a sorozat, még ha más utakon is, de nagyjából abba az irányba tart, mint a könyvek.
Ugyanakkor épp ennek köszönhetően világlik ki, hogy az első évad világépítése kevés volt. Még a könyveket és a játékokat alaposan ismerőként is bizonytalanul tudtam támaszkodni a tudásomra a változtatások következtében, így könnyen el tudom képzelni az újoncként érkezők zavarát. A Witcher-univerzum nagypolitikája és a hatalmi viszályok jelentős részét adják az új évadnak, miközben az előző évadban a karakterek felvázolásán túl alig maradt idő a status quo és különböző érdekszférák megjelenítésére. Amin az sem segít, hogy a Witcher világához hűen minden egyenszürkeként van megjelenítve, a felek közül egyikről sem mondhatjuk, hogy ők lennének a jófiú tábora, néha még a három főszereplőről sem lehet megállapítani, hogy jók-e. Mindenki a saját érdekében cselekszik.
Ezt a jellegzetességet viszont remekül használták fel az írók a karakterek felépítésére és jellemzésére. Az első évadban felvázolt trió karakterisztikája tovább árnyalódik, még ha nem is kapnak annyi képernyőidőt, mint az előzőekben. Geralt legfőbb motivációja Ciri védelme (igaz, ennek alapja még mindig csak a sors ritmikus felemlegetése, és csak az évad végére alakul ki köztük egy bensőséges apa-lánya viszony), míg Ciri, miközben Geraltnak akar bizonyítani, saját helyét és szerepét próbálja megérteni. A mozaikcsalád anyaszerepébe az évad végére belenövő Yennefer az előző évad zárlatának számára katasztrofális következményeit próbálja helyreállítani, aminek következtében olyan erővel kénytelen paktumot kötni, amelynek valódi szándékaira csak túl későn jön rá.
Itt álljunk is meg egy percre! Ha a fenti mondat túlságosan sablonosan hangzott, az nem a véletlen műve. A Deathless Mother történetszála nem szerepel a könyvekben, és érezhetően ki is lógott az évadból, annak ellenére, hogy a cselekmény egyik fő vonulatát jelentette. Az ajtótlan, mozgó kunyhóba zárt démon hiába van igazítva ahhoz, hogy a kelet-európai folklórral operáló sorozatba illeszkedjen, érezhetően nyugati hatást képvisel. Ahogy az eredete egyre szorosabban összekapcsolódott a witcherek eredetével, úgy érett bennem is a gyanú, hogy ennek a történetszálnak a valódi funkciója a jelen tévésorozat és a witcherek eredetéről szóló Witcher: Blood Origin című könyvsorozat összekötése. A gyanúm végső beigazolódását az utolsó epizód stáblista utáni jelenete szolgáltatta, amely valójában nem is egy jelenet volt, hanem a spin-off sorozat előzetese. Úgy tűnik, hogy már nemcsak a nagy filmstúdiók gondolkoznak a franchise-történetmesélésben, hanem a streaming-platformokra is megérkezett ez a kényszer. Ennek ellenére sem érdemes leírni a közelgő sorozatot, hisz az alkotóknak itt adott lesz a lehetőség, hogy a könyvek korlátozó szerepe nélkül bizonyítsák, mit tudnak kihozni a fantáziájukból.
Visszatérve a fősodorhoz, a többi karakter bemutatása is elég felemásra sikeredett. Ahogy az előbbiekben, a mellékszereplők motivációinak feltárása is a világépítést szolgálta, és ebben a tekintetben elsősorban Nilfgaard kerül előtérbe. Az itteni két hangsúlyos szereplőt, Cahir és Fringillát rendkívül alaposan megismerjük, olyannyira, hogy néha ők tűnnek a sorozat (vagy legalábbis: az évad) tényleges főszereplőinek. A birodalmi ambíciókat már nem csak dédelgető, hanem a világot szépen lassan teljesen leigázó császár két megbízottja nemcsak a saját céljait szolgálja – az ő nézőpontukból részletesen kirajzolódik az a fajta lojalitás, ami lehetővé teszi, hogy Nilfgaard ténylegesen a többi királyság fölé emelkedjen.
Ezekről azonban szinte alig tudunk meg valamit. Ugyan elhangzik néhánynak a neve, mint Temeriáé vagy Kaedwené, de ezen felül szinte semmilyen tényleges (ne adj isten érdekes) információ nem derül ki. Az északi királyságok közül egyedül Redánia festetik meg kicsit aprólékosabb ecsetvonásokkal, de ez is csak a rendkívül karizmatikus kémfőnökének, Dijsktrának köszönhetően. Az ő belépője – két embert öl meg hidegvérrel – annyira sugallja, hogy fontos szereplő lesz, hogy az már-már parodisztikus, különösen, hogy az évad további részében nagyrészt egy bagolyhoz beszél, akiről csak az utolsó részben derül ki, hogy egy varázslónő – és ezzel eljutottunk az évad legnagyobb problémájához. Annyira gyorsan kell haladnia a világ bemutatásának, hogy az új karaktereket gyakran mindenféle bemutatás nélkül vezetik be: ennek az eljárásnak mintapéldánya Meve, aki csak azért emelkedik ki a királyok tanácsának zavaros jelentéből, mert nő és egyedül ő kapott két jellegzetes mondatot, valamint egyedül az ő neve hangzott el a fent említett jelenetben.
Ebből kifolyólag az északi királyságok némileg jellegtelenül, eléggé generikus tömbként jelennek meg, minek következtében nemcsak az eredeti könyvekben jelen lévő, kelet-európai bájukat vesztették el, hanem bármilyen megkülönböztető jegyüket, amely alapján az alapértelmezett „fantasy emberi királyság” leírásnál többet lehetne rájuk mondani. Merthogy hangsúlyozottan csakis az emberek érzik jól magukat ezekben a királyságokban, a tündék a rasszizmus áldozataiként kénytelenek átpártolni Nilfgaardhoz (ennek következtében kerül az évadba valamifajta említésre méltó történés is).
A haldokló fajként megjelenített tündék közé végre születik egy tiszta vérű gyermek, aki ezáltal valamiféle reményt ad, hirtelen halála pedig okot a bosszúhadjáratra – az a machináció, amely a gyermek halála mögött van, pedig a Game of Thrones legszebb politikai gyilkosságait idézi fel.
Sajnos az összehasonlítgatás még mindig szükséges. A The Witcher nem nőtte ki azokat a gyerekbetegségeket, amelyek az első évadot jellemezték, sok új nyavalyája is lett, de szerencsére ezek valahogy úgy álltak össze valamiféle kamaszos bájjá, ahogy egy serdülő mutálni kezd. Most már tényleg látszik egy tisztább, lendületes ív, amely ugyan nem lesz partiban a „nagy klasszikussal” (és a többi trónkövetelővel való összehasonlítás is bajos, hisz egyedül a The Wheel of Time-ot láttuk eddig, amely sorozat azonban pont ott erős, ahol a The Witcher gyengélkedik), de kellemes kikapcsolódásnak ígérkezik minden év egyik decemberi hétvégéjén, ha a gyártók tartják az eddigi ütemezést.
Mert a Netflix új üdvöskéjének éppen a Netflix a legnagyobb baja. A streaming-platform egész évados, egyidejű megjelentetési eljárása a gátja annak, hogy a The Witcher eseményértékű legyen, és ettől annak ellenére sem óhajtanak tágítani a Netflixnél, hogy az idei nagy slágersorozatuk, az Arcane három héten keresztül érkezett, darabokban, és ez hihetetlenül jól állt neki. A The Witcher gyakran cliffhangerekre kifuttatott epizódjai is jobban kiemelkedtek volna, ha van egy hetünk megemészteni, megbeszélni és találgatni őket, de így csak a „next episode” gomb megnyomása választott el minket a megoldástól.
Ez a végső, nagy csavaron is érződött, amelyet egyrészt mérföldekről (vagy, legalábbis: a negyedik epizódtól) látni lehetett, és melynek súlyosságát jelentősen aláásta, hogy utána kötelező jelleggel tárták a néző elé a fentebb már emlegetett előzetest. Könnyen lehet, hogy ezzel a készítők egyik dilemmájára tapintottam rá: az önállóan megálló epizódokról az összefüggő történetre való átállás nyomait érezni itt.
A The Witcher második évada kicsit súlytalan a jelenlegi formájában, ugyanakkor könnyen védhető lesz a későbbiekben az itt még csak ígérgetett hatalmi játszmák érdemi kibontásával. A laza szövésű és ebben lubickoló első évadhoz képest a sorozat jelen etapjában tekintélyes lépést tett a nagyívű sztoriegész felé, de ennek az az ára, hogy nagyon gyakran úgy érzi az ember, mintha egy újabb első évadot nézne. De, ahogy a könyvek is csak a (részben itt feldolgozott) harmadik kötettől kaptak erőre, a The Witcher még mindig megérdemli a bizalmat és a következő évad megtekintését.
The Witcher, 2. évad, Netflix
