The Witcher, 1. évad, Netflix, 2019
A bárd és a dalai is szexire, kihívóra és színpadiasra vannak hangszerelve, épp, mint a sorozat egésze, amibe belefér a véres és realista harcjelenet közepén a drámai csók, a halálközeli élmény katarzisa után a túlfűtött szexjelenet és a végzet folyamatos felemlegetése, rímelő próféciák formájában.
Egy szörnyvadász – witcher, magyar keresztségben Kellermann Viktória szép „vaják” szavára hallgat – próbál teljesen semleges maradni, egy varázslónő felemelkedik és csak túl későn jön rá ennek az árára, egy hercegnő pedig menekülni kényszerül, miközben mindenki a végzetéről magyaráz neki. Ennyiben lehet összefoglalni az Andrzej Sapkowski regényei alapján készült sorozat első évadát, miközben itt még csak a vége felé ér össze a három szál, melyekről a könyvek olvasói tudják már, milyen epikus csapdákat rejtenek magukban.
Régi Witcher-rajongóként nehéz védeni a Netflix égisze alatt készült sorozatot. Nehéz, mert pont a régi rajongókat szolgálja ki. Az a világépítés, amely minden (új) fantasynak alapvető velejárója kellene, hogy legyen, annyira háttérbe szorul itt, hogy a könyvek vagy a játékok bizonyos szintű ismerete elengedhetetlenül szükséges, hogy valamennyire eligazodjunk az előttünk feltáruló világ eseményeiben. Ugyanakkor annak, aki már ismeri valamennyire a világot, nem kínál igazi tétet a sorozat: ha nem is betűről betűre, de a felismerhetőséghez kellőképpen pontosan követi Andrzej Sapkowski könyveinek történetét, miközben a másik nagy elődről, a CDPR-játékról sem feledkeztek el a készítők: bár a szereplők vizuálisan és jellemben is jelentősen eltérnek a pixelverziójuktól, a harcjelenetek koreográfiái az onnan megismert mozdulatokra épülnek, és a hatalmas panorámák is a Wild Hunt végtelen, bejárható tájait idézik fel.
A The Witcher mindezek ellenére is megalapozásként hat, ám jóval inkább a három főszereplő, Geralt, Ciri és Yennefer karakterének felépítésével van elfoglalva, olyannyira, hogy bár az első kettő eredettörténetét ugyan viszonylag hűen adaptálja, addig a trió utolsó tagja esetében egy rövidke bekezdést bontott ki a sorozat öt rész kisebb-nagyobb részletein keresztül, annak érdekében, hogy Yennefer a későbbiekben se maradjon el a másik két szereplőtől. Yennefer története pedig több dologra is rávilágít, először is, hogy Sapkowski korai Witcher-novellái, amelyek magyarul Az utolsó kívánság és A végzet kardja című kötetekben jelentek meg, nem a legjobban sikerült darabok. A főként Grimm-meséket parodizáló elbeszélések átiratai sorozattá alakítva is csak a későbbi, nagyívű elbeszélés előkészítésének felelnek meg. Ennek megfelelően, azzal együtt, hogy ez a történetszál minden nézőnek újdonság, ez messze a sorozat legjobban kivitelezett vonulata, nélkülözve a penzum felmondásának görcsösségét, miközben a színészek is jól láthatóan lubickolnak a szerepükben, ahogy felvázolják a sorozat (későbbi) lényegét jelentő hatalmi hálókat. Másodszor, a Yennefert alakító Anya Chalotra remek színész. Nemcsak a saját történetszálában mutatkozik meg, ahogy a rút, púpos „malackából” gyönyörű és veszélyes varázslóvá érik, aki uralkodókat táncoltat, hanem a Henry Cavill által alakított Geralttal való közös jeleneteiben is. Az ötödik részben, ahol kettejük történetszála végre összeér, a fürdőkádbeli, nagy, közös jelenetük lehengerlő kémiát mutat fel a két színész között, az egymáshoz címzett, szellemes beszólásaik helyett akár a telefonkönyvet is felolvashatnák, és még azzal is órákra a képernyő elé szegeznék a nézőt, és ez már azért is felmérhetetlen előny, mert a könyvek ismeretében nem túlzás kijelenteni, hogy kettejük kapcsolata a sorozat egyik alapvető mozgatórugója lesz a későbbiekben.
Henry Cavill ugyanakkor nincsen ennyire szerencsés helyzetben. Az 1993-ban megjelent kötet óta karaktere, Geralt (nagyrészt a nagy sikerű videójátékoknak köszönhetően) popkulturális ikon lett, a mindig marcona szörnyvadász alakja a grimdark zsánerének alapvetésévé érett, épp ezért az ő figuráját bevezető három epizódnál a készítők is úgy érezhették, szélesebb ecsetvonások is elegendők lesznek. Ez a fajta kapkodás ugyanakkor pont az összességében érett minőségnek ártott, elkapkodottnak, vázlatosnak tűnik, pedig olyan fontos karakterek is itt kerülnek elő – és emiatt sajnos hasonló bánásmódban részesülnek –, mint Jaskier (magyarul Kökörcsin, angolul Dandelion néven is ismerhetjük), ami tökéletesen illusztrálja a sorozat egészét.
A Joey Batey által alakított bárd és a dalai is szexire, kihívóra és színpadiasra vannak hangszerelve, épp, mint a sorozat egésze, amibe belefér a véres és realista harcjelenet közepén a drámai csók, a halálközeli élmény katarzisa után a túlfűtött szexjelenet és a végzet folyamatos felemlegetése, rímelő próféciák formájában. Bővel elég meghallgatni a Toss a coin to your witcher című számot ahhoz, hogy gyors benyomást nyerjünk a készítők hozzáállásáról, miközben számolni kell azzal is, hogy Jaskier karaktere, a dal előadója messze a legmelodramatikusabb figura az egész társaságból
Ugyanakkor pont azok a kulcsmomentumok vannak nagyszerűen eltalálva, amelyekre az írók láthatóan a későbbiekben is építkezni fognak. A harmadik epizód a magyarul A vaják címen megjelent elbeszélést dolgozza fel, és nem véletlen, hogy a legelső videójáték is ennek egy részletével indult. Itt alapozódik meg Rívia Geralt, a legendás Fehér Farkas mítosza, amely a későbbiekben sem lesz mindig a valósággal teljesen összeegyeztethető. Geralt A vaják című elbeszélésben kezd el olyan körökben mozogni, ahol a politika valódi hatalommá válik, és innentől figyelik őt is a valódi hatalom birtokosai. A strigával való harcjelenetet épp ezért érthető várakozások övezték, és nem kellett csalódni. Az összecsapás lendületesen rendezett, látványosan kivitelezett koreográfiát jelenített meg, és itt a CGI-al életre hívott szörny is kellőképpen igényesen van kidolgozva ahhoz, hogy ne tegye tönkre az összképet
A CGI-al azonban nem mindenütt lehetünk elégedettek, a hatodik rész sárkányai például eléggé félresikerültek. A lehetőségek határai az egyik legkülönlegesebb elbeszélés az első két kötetből, amely sokkal élesebben mutatja be a szörnyvadászat etikai dilemmáit, mint a folyamatosan erre törekvő többi elbeszélés. Miközben a sorozat megtartja ezt az ambíciót, az epizód végére egy olyan üdvrivalgással telített vívójelenetet kerít, amely az azt lezáró csókkal sokkal inkább A herceg menyasszonyába kívánkozik, semmint egy magát közepesen komolyan vevő, sötét tónusokkal játszó fantasyba. Szerencsére a felvezetésnek ez az utolsó, nyögvenyelős állomása, és a hetedik résztől felkészülünk arra, ami ténylegesen nagyszerűvé tette Sapkowski regényeit, ami alapvetően modern klasszikussá érlelte a videójátékokat is.
Nevezetesen Geralt, Ciri és Yennefer közös történetére. Hét rész kellett ahhoz, hogy mindhárom szál összeérjen, és a teljes első évad, hogy egyáltalán találkozzanak egymással a szereplők. Ugyan fontos tudni, hogy honnan indultak, mégis sok felesleges kör van az első évadban, épp ezért Freya Allanre hárul a leghálátlanabb feladat. Bár az őáltala megformált Ciri áll a legközelebb a rajongói elvárásokhoz, mégis az ő történetszála tűnik a leginkább károsnak az évad egészére nézve. Miközben a sorozat ugrál a három főszereplő történetei közt, a könyveket jól ismerő olvasóknak is résen kell lenniük, hogy követni tudják: egyik-másik szál esetében egymáshoz viszonyítva időben épp hol járunk, az előismeretekkel nem bíró nézőket pedig igen könnyen össze is zavarhatja a folyamatos időben előre és hátra való ugrálás. Ezt az ugrálást ugyanakkor csak Ciri nézőpontja igazolja, azaz csak az ő története van olyan fontos fordulópontokhoz kötve, amelyekről Geralt és Yennefer is értesül. Mindeközben a karakterével sem tudtak túl sokat kezdeni még az írók, ami nem is meglepő, tekintve, hogy a könyvekben is sokkal inkább Geralt és Yennefer hatásának fényében rajzolódik ki Ciri önértelmezése. Mindezek ellenére csoda, hogy Allan a sorozat folyamán úgy próbál felnőni játékában Cavillhoz és Chalotrához, hogy csak az előbbivel van egy darab közös jelenete az évad legvégén.
Calanthe öngyilkossága – The Witcher
A The Witcher határozott rajtot vet, hogy aztán kényelmesen nyerjen tempót. Bár a sorozat láthatóan a Trónok harca egyik utódjának van szánva – és ezt egyértelműen a tudtunkra is adja (legalábbis nehéz Calanthe öngyilkosságát nem a Trónok harca Tommenjének öngyilkosságával párhuzamban állítva szemlélni), ezzel is megüzenve, hogy a Netflix által gyártott, trónkövetelő sorozat épp onnan indul, ahonnét a korábbi klasszis lejtmenetbe került –, még közel sem jár azon a szinten, miközben az ehhez szükséges potenciál megvan benne. A könyvek ismeretében azonban csak bizakodhatunk, hisz a szereplők és az írók bizonyítottak, csak egy kis plusz kell már, amelyet a feldolgozásra váró, egyre izgalmasabb könyvek az évadok előrehaladtával jó eséllyel szállíthatnak is. Az első évadot azonban nehéz nem csak felvezetésként értékelni, ám ennek ellenére is kellemes, még ha nem is üdítő néznivaló.
The Witcher a Magyar Filmadatbázison
