The Mandalorian, 1. évad, Disney+, 2019–
Remélhetőleg a The Mandalorian kinövi a kezdeti dadogását és kilép a komfortzónájából, mert minden hibája ellenére vannak ígéretes mozzanatai.
A tavalyi év igencsak mozgalmasra sikeredett a Star Wars-franchise számára. Hiszen befejeződött a Skywalker-család galaktikus története a Skywalker korával (eredeti címén: The Rise of Skywalker), mely a rajongók és a kritikusok egybehangzó véleménye alapján igen felemásra sikeredett, valamint a Star Wars jogait tulajdonló Disney elindította online streaming-szolgáltatását, a Disney+ csatornát, mely a nagy durranásnak ígérkező, élőszereplős The Mandalorian sorozattal startolt. Sőt, a csillagközi western megalkotói, a Marvel filmuniverzum felépítésében elévülhetetlen érdemeket szerző Jon Favreau, valamint a Star Wars-univerzum mindenesei: a Star Wars: The Clone Wars (magyarul: A Klónok háborúja) és Star Wars: Rebels (Lázadók) animációs sorozatokat jegyző Dave Filoni, Kathleen Kennedy, a Lucasfilm és a The Walt Disney Company elnöke és Colin Wilson filmproducer annyira biztosra mentek, hogy még a pilot bemutatása előtt berendelték a széria második évadát. De vajon jól tették-e? Valóban akkorát szólt a rajongók által régóta várt, első élőszereplős Csillagok háborúja sorozat? Ezt a kérdést már csak azért is érdemes megvizsgálni, mert a Disney fejesei ilyesféle tartalmak egész garmadáját tervezik bemutatni az elkövetkezendő években. A pletykák szerint nagy erőkkel készül az élőszereplős Doctor Aphra és (a Zsivány egyesből ismert) Cassian Andor karaktereire építő sorozat, sőt a SW-rajongók egyik kedvenc jedimestere, Obi-Wan Kenobi is visszatér egy minisorozat erejéig, ezt a hírt nem más, mint Ewan McGregor erősítette meg (aki esetleg nem tudná, az előzménytrilógia mindhárom részében ő alakította a híres jedit). No de, hogy az eredeti kérdésemnél maradjak: valóban olyan mesteri húzás volt-e legyártani a The Mandalorian sorozatot? Véleményem szerint: igen is, meg nem is.
A Disney szemszögéből nézve abszolút sikerről beszélhetünk. Saját gyártmányú sorozatával elérte, hogy streaming-szolgáltatója a Netflix konkurensévé vált (igaz, hogy a csatorna manapság azzal kapcsolatban kerül hírbe, hogy a The Mandalorian évadzáró epizódja után a nézők tetemes része egy-egy, a sorozatra utaló vicces komment kíséretében mondja vissza a Disney+ előfizetését), másrészt a széria nyilvánvaló kabalakarakterének szánt, mindenki által csak „Bébi Yoda-ként” emlegetett szereplő (a legendás jedimester fajának elnevezését sosem árulta el George Lucas), aki a főhős, a Trónok harca sorozatból ismert, Pedro Pascal által alakított mandalori fejvadász hű társa, soha nem látott népszerűségnek örvend az internetezők körében.
Azonban érdemes talán egy kicsit közelebbről szemügyre venni a nyolc epizódból álló első évadot, azon belül is az egyes chapterek hosszát. A 35-40 perces játékidő elsőre igencsak szokatlan lehet az élőszereplős sorozatok egyórás időkeretéhez szokott ízlésünknek. Felötlik a gyanú, hogy talán nem a mi hétpróbás sorozatnézői elvárásainkra építenek a Disney-nél, hanem a Star Wars világába újonnan becsatlakozó, lelkes fiatalokat tekintik célcsoportjuknak, akiket esetleg a Dave Filoni-féle – egyébként zseniális – animációs sorozatokkal már korábban megnyert magának a stúdió. A másik dolog, ami a nyolc rész vizsgálata során feltűnhet: a nem túl bonyolult, gyakran egyszavas címadás: A gyerek, A bűn, A fogoly, Megváltás stb. Ugyan az egyes epizódcímek rájátszanak az elsősorban a zsidó-keresztény kultúrkörből vett vallási szimbolikára (és, ha már itt tartunk, az atya-fiú, bűn-megváltás dichotómiák nemcsak motivikusan, hanem primer módon is megjelennek az egyes jelenetekben, elég csak a megkeseredett mandalori fejvadász, röviden: „Mando” és a kis Yoda apa-fiú kapcsolatára gondolnunk), mégis zömükben „faék egyszerűségűek”. Nincsen bennük semmiféle metanyelvi játékosság, a cím és a tartalom kapcsolata, mondhatni, eléggé szájbarágós.
Érdemes azonban a sorozat karakterisztikáját és történetvezetését is megvizsgálni. Az epizódok során felbukkanó karakterek jóformán csak Mando viszonylatában érdekesek. A néző aszerint viszonyul hozzájuk, hogy gesztusértékű cselekedeteikkel akadályozzák vagy épp segítik-e a mandalori fejvadász bolygókon átívelő kalandozását. Oké, ez a viszonylagosság még akár el is nézhető, csakhogy a főhős karaktere sem túl komplex. Például Mando konstans „macsós rosszkedvét” annyival intézik el a készítők, hogy a mandalori faj „úgy általában” szűkszavú népség, valamint egy több ízben, flashbackszerűen bevillanó, gyerekkori traumával próbálják magyarázni hősünk érzelmi megnyomorítottságát. Annyit azért el kell mondani mindezek védelmében, hogy az az idősík, amiben a The Mandalorian játszódik (öt évvel vagyunk A Jedi visszatér cselekménye után), a status quo felbomlását, vagyis a birodalom bukását követő évekre datálódik, ami politikailag és közigazgatásilag is igen zavaros időszak, tehát: a sorozat szereplőinek nincs túl sok oka az optimista világszemléletre. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy Mando kiábrándult (anti)hősfigurája nem sok újat tartogat az elmúlt évek szuperhős-karakterei felől nézve. De akár a Star Wars világán belül is számos meggyötört jellemmel találkozhattunk. Példának okáért ott van Az utolsó jedikből ismert, öreg és zsémbes Luke Skywalker, vagy akár Kanan Jarrus jedilovagot is idecitálhatjuk a Star Wars: Rebels sorozatból, akit a nagy jeditisztogatás nyomorított meg érzelmileg. Azonban, ha kiszélesítem a filmes palettát, és nemcsak a SW portájáról szemezgetek, eklatáns példája lehet a kiégésnek a Sony filmstúdiónál „raboskodó” Farkas (a képregényekben: Rozsomák) figurája is. Már csak azért is, mert ha a filmes univerzumot nézzük, mindkettő életében „kívülről”, egy gyermek vagy egy (kéretlen) tanítvány felbukkanásával érkezik a „megváltás”, hiszen az által, hogy pártfogolni kezdik az elesettebbet (Farkas esetében Laurát, illetve a képregényekben: X23-at), pozitív irányú jellemváltozáson esnek át, sőt mi több: megdicsőülnek.
Egyszersmind a sekélyes történet mellett sem szabad elmennünk. A cselekmény röviden összefoglalható annyival, hogy a fejvadászt megbízzák egy feladat elvégzésével, egy volt birodalmi helytartó, bizonyos Moff Gideon (Giancarlo Esposito) számára kell leszállítania egy Yoda fajába tartozó, erőérzékeny gyermeket, és bár el is juttatja a birodalmiakhoz, végül kiszabadítja a csecsemőt, és a védelmébe veszi. Ezt követően a fél galaxisra kiterjedő hajtóvadászat indul ellene: hol a birodalmiak, hol pedig rivális fejvadászok próbálják megszabadítani az értékes „zsákmánytól”. Mindeközben Mando felesleges mellékküldetésekbe bonyolódik, amelyek ráadásul nincsenek hatással a fő történetszálra. Ilyen melléktörténetet kapunk a Sanctuary (magyarul: Menedék) című epizódban, amelyben a fejvadász egy Cara Dune nevű, exköztársasági katona (Gina Carano) segítségével igyekszik megszabadítani egy falut a kalózoktól. Majd ezt követően kisegít egy kezdő fejvadászt némi kreditért cserébe, hogy aztán egy izgalmas és fordulatos, ám teljességgel felesleges fogolyszöktetésben is részt vegyen. Miközben az újabbnál újabb kalandokat nézi az ember, szinte elsikkad afölött, hogy mennyire egyszerűen van tálalva a történet. Olyan az egész, mint egy a SW világában játszódó videojáték, ahol a különféle „küldetések” egymásra épülve, lineárisan követik egymást. Bár az egyes epizódokat más-más rendezők jegyzik, ez mégse látszik meg a sorozaton, holott véleményem szerint érdekes lett volna látni a rendezői stílusok markáns kiütközését. Egyáltalán, a készítők megpróbálhattak volna valamiképp az egyediségre törekedni. Például az által, hogy többet merítenek a horror, a detektívfilm vagy mondjuk a vígjáték filmes zsáneréből.
Véleményem szerint a The Mandalorian lehetett volna bátrabb, kísérletezőbb hangvételű sorozat. Mert ugyan a látványra és a zenére nem lehet semmi panaszunk, mégis a karakter- és történetépítési technikák túlságosan ismerősek a Dave Filoni készítette animációs sorozatokból. Csakhogy a The Clone Wars vagy a Rebels alig húsz perces részekből álló szériák, ezzel szemben Mando viszontagságos kalandjait epizódonként közel kétszer ennyi ideig „élvezhetjük”, mégsem kiforrottabb a produkció. Sőt, a The Clone Warsban egyfajta minőségi ugrás figyelhető meg a negyedik évad közepétől fogva: egyre sötétebb hangvételűek az egyes epizódok, és ez nagyon jól áll az időben mindinkább a 66-os parancshoz és a Sith-ek (rém)uralmához közelítő fejezeteknek. A Rebels történetei pedig legtöbbször igen jóra sikerednek. Ezt példázza a Twin Suns című epizód, amiben egy remekbe szabott párbajjelenetet láthatunk (Darth) Maul és Ben Kenobi szereplésével. Remélhetőleg a The Mandalorian kinövi a kezdeti dadogását, és kilép a saját komfortzónájából, mert minden hibája ellenére vannak ígéretes mozzanatai. Persze ez sajnos nehéz lesz, hiszen egyetlen SW történet sem nélkülözheti a jedit, a készítők pedig Bébi Yoda karakterével (és az ő erőérzékeny képességeivel) jó előre bebiztosították magukat, hogy a csak címében a mandaloriakról szóló sorozat végsősoron szintúgy a jedik krónikája legyen.
The Mandalorian – a Magyar Filmadatbázison
