Palackposta
A film középpontjában nem a sokat ismételt közhely áll, hogy a vallási fanatizmus öl, butít és nyomorba dönt, hanem hogy a vallásos és a nem vallásos emberek előítéleteinek súlyos következményei lehetnek.
A vallási fanatizmus öl, butít és nyomorba dönt
Valahol Skóciában egy palackot sodor partra a víz, benne egy vérrel írt üzenettel. A „lelet” a dán rendőrséghez kerül, azon belül is a Q ügyosztályhoz, mely régen elfeledett, döglött aktákkal foglalkozik. A modern technika vívmányainak köszönhetően lassan, de biztosan összejön a több éves levél rekonstruálása, és az üggyel foglalkozó Carl és Assad nyomozópáros idővel azzal is szembesül, hogy nem csak egy egyedi esetről van szó, a tettes pedig valószínűleg még aktív. Egy karizmatikus, sötét múltú, zavart elméjű, de roppant intelligens férfi zárt vallási közösségek bizalmába férkőzik és különböző egyetemes keresztény ünnepnapokon gyermekeket rabol el és gyilkol meg annak reményében, hogy a megkárosított család tagjai elvesztik az Istenbe vetett hitüket.
Mélyen szántó teológiai vitákra, retorikailag felépített érvelésekre, sziporkázó szófordulatokra nem kell számítanunk: ott fenn északon egyetlen bőbeszédű jómadár sem akad, vagy ha valaki mégis levág valami hosszabb monológot, akkor az a sztoriban a pszichopata. A gyilkoson túl is szinte minden szereplőnek – az áldozatoknak és a nyomozóknak is – problémás a társadalomba való beilleszkedése, komoly egzisztenciális és magánéleti problémákkal küzdenek.
Hőseink mindig nehezen fejezik ki magukat, tőmondatokban beszélnek, de ugyanakkor – és ez egyre inkább igaz az a nyomozópáros figurájára is – félszavakból vagy egyetlen pillantásból is megértik egymást.
Semmi sem az, aminek itt elsőre látszik. Mert a látszólag érzéketlen, ateista nyomozóban van itt a legmélyebb empátia a bűnesetek áldozatai iránt, és ő lesz az is, akit egy zsoltár eléneklése könnyekre fakaszt. Carl elméletileg nem hisz szarban se, gyakorlatilag azonban ő talán környezetében a legérzékenyebb ember, aki dacára a hit hiányának, folyton „keresztényi elvek” szerint cselekszik.
A film középpontjában nem az a már sokat ismételt közhely áll, hogy a vallási fanatizmus öl, butít és nyomorba dönt, hanem hogy a vallásos és a nem vallásos emberek előítéleteinek egyaránt milyen súlyos következményei lehetnek. (Rendező: Hans Petter Moland.)
Semmi sem az, aminek elsőre látszik
A film a vakhit pusztító természetével szemben éles kontrasztba állítja és a legkülönbözőbb módon igazolja, hogy a hitnek legalább olyan megtartó ereje van, mint annak torz változatából eredő rombolásnak, és azt is, hogy sokszor mennyire alaptalanok és károsak akár a vallásosságból, akár a vallásokról való hiányos tudásból eredő következtetéseink. A filmbéli példákból kiviláglik, hogy a vallási vagy vallással szembeni előítéletek, az amögött álló hiányos tudás nem csak morális dilemma, hanem szociológiai, társadalmi és politikai is egyben, és a társadalom minden szintjére és a személyes sorsokra egyaránt kihathat. Akár még egy gyilkossági nyomozást is megrekeszthetnek, rossz irányba vihetnek a téves ismeretek.
A zárt közösségek tagjai előítéletekkel szembesülnek
Ironikus, hogy a filmbéli hivatalos ateista és bevándorló muszlim – aki nem mellesleg szintén folyton előítéletekkel szembesül, hiába, hogy minden egyes megnyilvánulása a bevándorló muszlimokkal kapcsolatos előítéletek ellen hat – tud a legtöbbet a keresztény felekezetekről. A nyomozópárosnak azzal kell szembesülnie, hogy az vitte vakvágányra az ügyben kapcsolatos korábbi nyomozást, hogy kollégáik szerint nem sok különbség van a kisegyházak, az apokrif vallási felekezetek, vagy az ön- és közveszélyes szekták közt. Így a Jehova tanúit érintő haláleset kapcsán vallási szertartás keretei közt elkövetett öngyilkosságnak minősítenek egy gyilkosságot, miközben ebben a közegben nincsenek rituális öngyilkosságok.
A hivatalos szerv képviselői a peremhelyzetben lévő, zárt vallási közösség tagjai felé a legkülönbözőbb előítéletekkel fordulnak – mint például, hogy azért nem szóltak a rendőrségnek, mert belelóg a kezük a bilibe, vagy mert azt hiszik, Isten mindent helyrerak, nem pedig azért, amiért bármelyik más megfélemlített, vagy megfenyegetett szülő tenné.
A zárt közösségek tagjai folyamatos bizalmatlansággal és előítéletekkel szembesülnek, nem csoda hát, ha ők is tele vannak vele. A film azt is bemutatja, hogy az abszurdnak és elvakultnak, korlátoltnak tartott életformának előnyei is lehetnek. A történetben felvillan az is, hogy a hagyományos családi értékekhez való ragaszkodás, ezek érvényesítése és belőlük fakadó kötelezettségek és elköteleződés következményei szintén lehetnek áldásosak vagy átkozottak.
Az új Jussi Henry Olsen-feldolgozás középpontjában a hit és az előítélet kérdése áll, s bár a film előzetese nem ezt sugallja, valójában rendkívül sokoldalúan, okosan, érzékenyen és árnyaltan sikerült a rendezőknek a témát a vászonra álmodniuk. A társadalomkritikára és pszichológiai háttérre, a peremhelyzetekben lévő egyénekre és közösségekre oly sokat adó, ezekkel jól bánó és javarészt népszerűségüket is ennek köszönhető skandináv munkák e gyöngyszemének filmbeli változata – ha jócskán el is tér a könyvbeli eseményektől –, ebben, ahogy a komor, nyomasztó atmoszféra megteremtése vagy a remek karakterábrázolás kapcsán is – méltó társa a nyomdai változatának. Még ha kicsit szét is feszíti a közel kétórás filmkeretet.
A Palackposta a Magyar Film Adatbázison
