Száz dühös szónak is egy a vége

|

Tantrum

A Tantrum szövegírói és színészi bravúr – bárcsak az általa elmesélt történet is ilyen remek lenne!

Nagy Borús Levente író-rendezői debütálása egészen álomszerűnek tűnik: miután sorozattervei valamilyen ponton egytől egyig megakadtak a megvalósulás útján, a pandémia alatt,  egyszerű kreatív nekibuzdulásából íródott filmjét rögtön az egyik legnagyobb magyar filmsztár karolta fel, hogy a Tantrum a legpatinásabb hazai fesztiválon, majd pedig a mozikban debütáljon minden terjedelmi és formai besorolhatatlansága ellenére is.

A Tantrum ugyanis egy 48 perces monológ, amely egészen a legvégét leszámítva egyetlen snitt is egyben. Nem csoda, hogy alkotói is előszeretettel aposztrofálják „kísérlet”-nek. Pedig, ha úgy vesszük, maga az alapfelállás egészen konvencionális: Károly (Nagy Zsolt) egy sokáig nem látható hallgatóságnak kezdi el ecsetelni világfájdalmát, amelybe szép lassan egész élettörténete belefűződik.

Ha így nézzük, az élmény pontosan olyan, mintha egy túlságosan bőbeszédű ismerősbe botlanánk, a kihívás szépsége azonban éppen az, hogy Nagy Borúsnak struktúrát és irányt kell adnia a látszólag összefüggéstelen hadoválásnak, hogy az valóban művészetté válhasson. A Tantrumban pedig nem is az a figyelemre méltó, hogy a szálak előbb-utóbb tényleg összeérnek, hanem hogy egyrészt Károly dumája kellően lebilincselő és érdekes, másrészt alóla egészen észrevétlenül bomlik ki a tényleges narratíva.

Nagy Zsolt – Tantrum

Egy igazi szövegírói bravúrral van tehát dolgunk, amelyben a fentieken túl a főszereplő beszédének ritmusa, dinamikája is közel egyedülálló és elképesztően lebilincselő (még akkor is, ha 5-10 percenként akad azért egy-egy sor, amellyel túl nagyot szeretne durrantani az író-rendező). Ez persze nem lenne lehetséges egy az írottakat maximálisan érző és értő színész azonos mértékű zsenialitása nélkül. És ne kövessük el azt a hibát, hogy ezt mindössze teljesítményként nézzük: akármennyire is csak a legnagyobbak képesek 48 percnyi szöveget hibátlanul elmondani, Nagy Zsolt nagysága éppen abban rejlik, hogy minden egyes nyelvbotlása, gondolkodási szünete, ööö-zése a legtermészetesebb pontokon kerül a szövegbe, mimikájának minden egyes rezdülése tökéletes összhangban van az elhangzó szavakkal. Miközben a magyar filmet sokszor azzal vádoljuk, hogy színészi fronton képtelen meghaladni színházi gyökereit, a Tantrum monodráma létére ennél anti-teátrálisabb nem is lehetne, Nagy Zsolt annyira életszerűen viselkedik a majd’ egy órát az arcán időző kamera előtt.

Ezért is igazán fájdalmas a fokozatos felismerés, hogy a Tantrum története mennyire cserben hagyja sziporkázó megvalósítását. Az elbeszélés főbb fordulatai, csattanói vagy közhelyesek, vagy bulvárosan primitívek, mintha egy magazin-cikk nagyra nőtt változatát látnánk, befejezése pedig inkább elvarratlan, mint művészien többértelmű. A fő anti-katarzist azonban az okozza, ahogyan főszereplőjéhez viszonyul.

Tantrum werkfotó

A Tantrum vélt vagy valódi inspirációjaként óhatatlanul fel fog merülni a Locke című mozi, amelyben Tom Hardy (egyébként egy rettentően hasonló figurát alakítva) egy másfél órás autóút  alatt próbálta rendbe tenni széthulló életét. És ha már a Locke-ot fogadjuk el a Tantrum előképének, a legnagyobb különbség a két produkció között, hogy míg azt a karaktert elítélhetjük ugyan erkölcsileg, de mindvégig érezzük benne a jóvátétel őszinte vágyát, addig Nagy Borús műve nincs empátiával főhőse iránt. Károlyból nem is feltétlenül az azonosulási pontok hiányoznak, hanem mindazon vonások, amelyek miatt mellé állhatnánk küzdelmében, és közel érezhetnénk magunkhoz a szavaiból kirajzolódó történet tétjeit. Sőt, mintha a Tantrum csattanója egyenesen az lenne, hogy jóízű kárörömmel figyeljük a jó családból származó, papíron tökéletes életet felépítő Károly bukását; mintha azon ősi, de nem kevésbé olcsó toposzra játszana rá, hogy a makulátlan külsőségek, az anyagiak csakis gyarlóságot, erkölcstelenséget és boldogtalanságot fedhetnek.

Valahol csalódás, hogy Nagy Zsolt és Nagy Borús Levente saját kiválóságát nem egy kifinomultabb történet szolgálatába állította, ugyanakkor mindig örvendetes egy ilyen formabontó, határokat feszegető darabbal találkozni a vásznon. És végül is milyen legyen a Tantrum, ha nem minden ízében bárdolatlan és nyers?

A film a 17. CineFesten mutatkozott be először, a mozikban szeptember 23-ától látható.

Tantrum a Magyar Filmadatbázisban

CÍMKÉK: