György-Kessler Márta: Találkozás a Buddhával
György-Kessler Márta Találkozás a Buddhával (Meeting the Buddha) című dokumentumfilmje jóval több egy szokványos dokumentumfilmnél, bár kétségkívül sokat lehet tanulni ebből az alkotásból, jóval lényegesebb vonása az, ahogyan a személyesség erejével a nézők lelkére hat.
A film fókuszában a nyugati és a keleti gondolkodás, világlátás találkozása áll, amelynek a gyújtópontjában egy tényleges találkozás mutatkozik meg, mégpedig Ole Nydahl és Hannah Nydahl 1969-es, sorsfordító találkozása 16. Karmapával, akit „élő Buddha”-ként és a „jógik királya”-ként emlegettek. Ez az élmény nem csupán Hannah és Ole Nydahl életét változtatta meg végérvényesen, hanem őáltaluk a nyugati világ számára is új szellemi-spirituális irányvonalat és jelentős átalakulást jelentett. György-Kessler Márta filmje megindítóan mesél az útkeresésről, a nagy, egész emberéletet felforgató találkozásokról és felismerésekről, a nyitottságról, amely nélkül semmiféle változás nem lehetséges, a szeretetről, az elköteleződésről, az életfeladatokról, küldetésekről és arról, hogy miképp bontakozhat ki a mindezekben rejlő transzformatív erő.
A film eleinte két szálon fut, először 16. Karmapa (1924-1981)[1], azaz Rangdzsung Rigpe Dordzse (a tibeti buddhizmus karma kagyü vonalának[2] vezetője) életét és az ő idejében a tibeti buddhizmusra leselkedő veszélyeket és kihívásokat mutatja be. Animációs képkockákon keresztül bepillantást nyerhetünk a hagyományvonal fennmaradásáról és a Karmapa reinkarnációinak soráról, valamint így láthatjuk 16. Karmapa születésének és kisgyermekkorának néhány döntő mozzanatát. 16. Karmapának már fiatalon szembe kellett néznie a történelem kihívásaival és a kommunista ideológiából eredő kegyetlenkedésekkel.
1959-ben, miután a kommunista Kína megszállta Tibetet, úgy döntött, hogy a dharma védelme érdekében el kell hagyniuk Tibetet, mert a kommunista hatalomgyakorlás komoly fenyegetést és veszélyt jelent a buddhizmusra is. Bhután felé indultak, néhány értékes szertartási kelléket, könyvet, tangkákat (pamut vagy selyem tekercskép) is magukkal tudtak vinni a Curpu kolostorból. Végül Észak-Indiában, Szikkimben az uralkodó felajánlotta 16. Karmapának a Rumtek kolostort, sőt, négy év múlva már 16. Karmapa vezetésével egy újabb, saját kolostoruk is lett Rumtekben. A kommunista Kína kegyetlenségeivel való szembenézésben és a felszabadulásért, valamint a dharma megmentéséért megtett út során is kirajzolódott az, hogy a dharmában mekkora erő rejlik, mennyi mindenen képes átsegíteni az embert.
A másik történetszál Ole Nydahl életét mutatja be, Ole Nydahl gyermekkorát szintén animációk, illetve AI által mozgásba hozott régi fényképek által ismerhetjük meg. Utóbbi helyett talán a képek egymásutánisága vagy montázsszerű egymás mellé helyezése szebb megoldás lett volna, jobban illett volna a film egészének képi világához is. Ole Nydahl már kisgyermekként elhatározta, hogy ő lesz „az elme dán bajnoka” (Danish champion of mind). Kivételes képességű, de lázadó gyerek volt, kamaszként és fiatal felnőttként is ugyanez volt rá jellemző. Kedvesével, Hannah-val – aki később a felesége is lett – a tudat felfedezésére törekedtek, őket is magával ragadta a hippi korszak lázadása. A tudat „tágítását”, és ezen keresztül a tudat alaposabb megismerését különféle pszichedelikus szerek fogyasztásával igyekeztek elérni, még börtönbe is kerültek kábítószercsempészet miatt.
A börtönben töltött időszakot ugyancsak animációs képsorok adják vissza, megmutatkozik bennük, hogy Hannah és Ole az elválasztottság ellenére is bensőségesen tudtak kapcsolódni egymáshoz, mindketten – ösztönösen – meditálni kezdtek, anélkül, hogy bármit is tudtak volna a meditáció gyakorlatáról. Visszatekintve, mondhatjuk, hogy ez volt a legelső jel, amely afelé mutatott, hogy a buddhizmus irányába kell fordulniuk. Ám az igazán meggyőző esemény, amely végérvényesen a tibeti buddhizmus felé terelte a fiatal házaspárt, a nepáli nászútjukon történt, 1969-ben ugyanis ekkor találkoztak 16. Karmapával. Ez a találkozás nem csupán bennük hagyott mély nyomokat – bár 16. Karmapa buddhaaktivitása, a belőle áradó energia és derű felejthetetlen hatást gyakorolt Hannah és Ole Nydahl-ra, maguk is az „élő Buddhával” való találkozásként élték meg –, a karma kagyü vonal vezetője is meglátta a fiatal házaspárban azt a lelkesedést és elhivatottságot, amelyre szükség volt ahhoz, hogy a tibeti buddhizmus (és a karma kagyü vonal) tanai eljuthassanak Nyugatra. 16. Karmapának ugyanis az volt a meggyőződése, hogy a tibeti buddhizmus jövője nem feltétlenül Tibetben és a keleti világban lesz, hanem sokkal inkább a nyugati emberek életében és világlátásában tölti majd be a szerepét, bontakoztatja ki a jelentőségét.
Hannah és Ole Nydahl 16. Karmapával és a tibeti buddhizmussal való találkozás révén ráébrednek, hogy mindazt, amit eddig kerestek, a buddhizmusban találhatják meg, a meditáció, a buddhista tanítások és gyakorlatok nyújtják azt a hozzáférést a tudathoz, amelyet korábban a pszichedelikus szerekkel próbáltak elérni. Ez az ráeszmélés kijelölte számukra a további utat, amely végül életútjuk is lett, ők lettek 16. Karmapa első nyugati tanítványai. Miután az átadás megtörtént és a tanulási, gyakorlási folyamatok előrehaladott fázisba értek, 1972-ben 16. Karmapa hazaküldte a házaspárt Dániába, hogy először szülőhazájukban, majd a nyugati világban ismertessék meg a tibeti buddhizmus karma kagyü vonalának tanait az emberekkel, terjesszék ezeket minél szélesebb körben – minden érző lény javára. Ole Nydahl maga is láma lett, a Gyémánt Út buddhizmus teljes jogú tanítójává vált.
A filmben a fókusz fokozatosan átkerül a tibeti buddhizmus nyugati terjedésére, továbbélésére, vagyis újfajta életére, amelyet Hannah és Ole Nydahl gyökeresen megváltozott életén és utazásain keresztül ábrázol a film. Itt már teljesen egyértelműen a személyes jelleg dominál, nagy erénye, hogy felmutatja, milyen transzformatív, a külvilág számára is átadható erő és energia rejlik a benső átalakulásokban és az olyan kapcsolódásokban, amilyen Hannah Nydahl és Láma Ole Nydahl között is volt.
Csodálatos történet bontakozik ki, amelyben a szeretet, a dharma iránti elköteleződés és az együttérzés mindent átható erejének felismerése játsszák a főszerepet, meg persze a Nydahl-házaspár, akik lenyűgöző odaadással, kitartással, egymást mindenben támogatva, a másikra mindig kíváncsian figyelve segítik a tibeti buddhizmus terjedését Nyugaton. Kettejük dinamikája, a közöttük zajló, mondhatni, a levegőben is érezhető energiaáramlás újra és újra a film középpontjába kerül, mert egy ilyen kapcsolódást megtalálni, kialakítani és fenntartani éppoly nehéz, mint amilyen ritka.
Bár a film célkitűzése világosnak tűnik, a dokumentarista ábrázolásmódra törekedve igyekszik bizonyos távolságból szemlélni Hannah és Ole Nydahlt életét és munkásságát, ám sokszor az lehet a néző benyomása, hogy a Nydahl házaspár perspektívájából próbálja megmutatni a tibeti buddhizmus nyugati elterjedését. Ami végső soron úgyszintén egy valid törekvésnek mondható, sőt, a dokumentumfilmes kereteket sem feltétlenül hágja át, hiszen az is lényeges kérdés – Hannah és Ole Nydahl motiváltsága és kimeríthetetlen lelkesedése kapcsán is –, hogy miképp lehet egy korábban a nyugati gondolkodás számára idegennek tűnő tanrendszert megismertetni az emberekkel, és egyáltalán felébreszteni bennük az érdeklődést olyasvalami iránt, ami számukra idegennek és távolinak tűnik, legalábbis első ránézésre. Aztán megpillantjuk, hogy a szocializmus és a hidegháború időszakában, ha csak a felszín alatt rejtőzködve is, de erőteljes benső igény élt az emberekben a spiritualitásra és arra, hogy valamiképp közelebb férkőzhessenek ahhoz, ami a láthatón, a mindennapiságon túl van. Mi sem bizonyítja jobban ennek az igénynek a meglétét, mint az, hogy a Nydahl házaspár több száz meditációs központot hozott létre, folyamatosan úton voltak, nem csupán Európát járták be, hogy a tibeti buddhizmus karma kagyü vonalának tanait hirdessék, de Mexikóvárosba, sőt még Vlagyivosztokba is eljutottak. Az együttérzés egyetemes, időtálló, sőt időtlen üzenete az, amire mindenkor és mindenütt szükség van, amely bármely történelmi és társadalmi szituáció közepette megállja a helyét, s amelyből általában hiányt szenvedünk.
Bár a film nem fordít figyelmet arra, hogy a felmerülő buddhista fogalmakat magyarázza, mégsem mondhatjuk azt, hogy ne törekedne arra, hogy a néző a film befogadója legyen, és értse is. Azonban itt nem elsősorban a fogalmi gondolkodáson keresztüli megértésre kell gondolnunk. A hangsúly itt az érzület megértésén van, s még inkább az ebből eredő önreflexión, vagyis azon, hogy a nyugati ember ráeszméljen, mennyire belefeledkezik a mindennapokba, az önérdekbe, saját magába, mindabba, amiből hiányt szenved, mígnem rabjává válik mindennek, amit hajszol, s eközben megfeledkezik arról, hogy érző lények veszik körül. Az együttérzés mint legfőbb életelv, amelyet Láma Ole Nydahl folyton hangsúlyoz – a filmben is –, épp a felszínességben és az énben, az önérdekben való elmerülés ellen hat, mégpedig a minden lény felé való nyitottság révén.
Láma Ole Nydahl és Hannah Nydahl tanításai, előadásai a változások és a múlandóság elfogadását is a középpontba helyezték. Ennek legmeghatóbb megnyilvánulásai a filmben 16. Karmapa halálakor, valamint Hannah Nydahl haldoklása során és az ő elhunytakor láthatók. A változások elfogadása az élet alapköveként jelenik meg, hiszen minden szüntelenül alakul és átalakul körülöttünk, hatványozottan igaz ez a mai rohanó világunkra, amikor szüntelenül próbálunk fogódzók után nyúlni – mindhiába.
Ez a „mindhiába” az, ami mögé kell hogy lásson a nyugati ember is, annak érdekében, hogy túl tudjon látni a hétköznapok áramlásának aktuális örömein vagy épp fájdalmain. Merthogy az állandóságot keressük mindabban, ami kapaszkodónak tűnik számunkra, miközben permanensnek akarjuk látni az ideiglenest, leegyszerűsítve: ha süt a nap, azt hisszük, mindig sütni fog, ha esik az eső, úgy érezzük, sohasem áll el. Pedig ez egyáltalán nincs így, folyvást változik körülöttünk minden, még ha nem is vesszük észre, s mi magunk is szüntelenül változunk. Ezért is illuzórikus az énbe kapaszkodás. Azonban a megkapaszkodás iránti igényt a buddhizmus figyelembe veszi, mégpedig leginkább a menedékvételben. A mindennapokban is menedéket veszünk, még ha nem is tudatosítjuk, folyamatosan menedékek után kutatunk, csakhogy ezek ugyanúgy illékonyak és változékonyak, mint minden a mindennapi életben, és mint mi magunk. Ezzel szemben a buddhista menedékvétel olyan értékekben történik, amelyekben bízni lehet (a Buddha állapotában, amely a célt jelenti, a dharmában, azaz a tanításokban, amelyek a cél felé vezető utat jelölik ki, valamint a szanghában, tehát azokban a gyakorlókban, akik kísérők, barátok a Buddha-állapot felé vezető úton).
Az együttérzés és a változások elfogadása mellett a Találkozás a Buddhával a szabadság mozzanatát is kiemeli. Bár Hannah és Ole Nydahlt nagymértékben megváltoztatta a találkozás 16. Karmapával, a szabadság szeretetét sosem hagyták el, sőt, az igazi szabadságot és felszabadulást épp a buddhizmusban lelték meg, hiszen annak a felismerése, hogy semmi sem állandó, a változékony tapasztalatok áramlásában és kavargásában az is kiviláglik, hogy az a bizonyos „én”, amelyhez minden ragaszkodást és állandóságot társítunk, valójában nincs, ez pedig a szenvedésektől való megszabadulásban rejlő felszabadulást hozza magával. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne hiteles, autentikus életről beszélni, ugyanis a buddhizmus egy beállítódás, egy életvitel, mondhatni, az „önazonosság” sarokköve. A film ezt nyomatékosítja, voltaképpen erre épül az az elhivatottság, amely végigkísérte a Nydahl házaspár életútját, utazásaikat és tanításaikat. Láma Ole Nydahl így fogalmazza meg a buddhizmusban rejlő autenticitás lényegét: „A buddhizmus te vagy. A buddhizmus nem valami külsődleges, nem valami más. A buddhizmus az, ahogyan eszel, iszol, szeretkezel, gondolkozol, érzel; ez mind a buddhizmus.” Ennek megvalósítását láthatjuk a film minden pillanatában, még a legfájdalmasabb és legnehezebb életszakaszokban is.
György-Kessler Márta filmjét rendszeresen kritikával illetik, amiért nem mutatja be Láma Ole Nydahl munkásságának árnyoldalait, nem vet számot a kritikus hangokkal. Tekintve, hogy egy dokumentumfilmről van szó, ez egy jogos elvárásnak tűnik. Azonban, hogyha azt vesszük alapul, hogy itt a Gyémánt Út buddhizmus tanainak hirdetése, terjesztése és a közösség kialakításának folyamata áll a középpontban, az a folyamat és az az út, amelyet a Nydahl házaspár az évtizedek során bejárt, s ily módon sokszor az ő perspektívájuk érvényesül, már csak azért is, mert a film lényege az, hogy Kelet és Nyugat találkozását és a tibeti buddhizmus nyugati gondolkodásra gyakorolt erőteljes hatását Hannah és Ole Nydahl fáradhatatlan munkáján és rendíthetetlen kitartásán keresztül bemutassa.
Bizonyára a film erős, belső kohéziójának rovására ment volna, ha kitér Láma Ole Nydahl vitatható politikai állásfoglalásaira vagy éppen a többek által kritizált szervezetépítési módszereire. Ráadásul ez a film legerőteljesebb hatásával – amely talán implicit célkitűzés is volt – ugyancsak szembement volna, ugyanis mind 16. Karmapa életútjának bemutatása, mind a Nydahl házaspár története, mind pedig a filmben megszólaló tibeti buddhista mesterek és lámák afelé terelnek bennünket, hogy a hétköznapoktól elszakadva tekintsünk a buddhizmus mélyrétegeibe. Ez pedig annyira jól sikerül, hogy még a filmvásznon keresztül is érződik és elevenné válik mindaz az energia, amely Hannah és Oleh Nydahl életét a 16. Karmapával történő találkozástól kezdődően áthatotta, és amely a tanítások és a gyakorlás iránti nyitottságukat, valamint közösségépítésüket is mindvégig meghatározta.
Láma Ole Nydahl május 18-án hunyt el, így most már azt kell mondani, hogy György-Kessler Márta filmje méltó módon állít emléket a tibeti buddhizmus nyugati elterjedését elindító lámának.
Exkurzus: A film a maga vitathatatlan érzelmi erején túlmenően szellemi inspirációt is nyújtott. Az én olvasatomban nagyon markáns filozófiai – elsősorban egzisztencialista – útravalót is kínál Láma Ole Nydahl élete és különösen a szabadság felé való törekvése. Egyre mélyülő meggyőződésem az, hogy a kortárs egzisztenciafilozófia újraalapozásában – merthogy erre van szükség – szerepet kell kapnia a buddhizmus tanításainak és elveinek is.
Úgy hiszem, ezek közül az együttérzésnek kiemelt szerepet kell kapnia, már csak azért is, hogy a szolipszizmus (csak én magam vagyok – a latin solus ipse-ből képezve) teljes elszigeteltségének kísértetétől megszabaduljunk. Komolyan vehetetlen a hiteles létezés célkitűzése, ha nem vesszük tekintetbe, hogy már eleve, mindig is másokkal együtt létezünk, akik éppoly valóságosak (legyen ez bármilyen mértékű valóságosság), mint mi magunk vagyunk. A szenvedő ember képe az egzisztenciafilozófiában is kulcsfontosságú – a szenvedésben és a különféle szenvedélyek sodrásában találkozunk a másikkal, s ismerünk rá benne saját magunkra. Ez a felismerés és a másikhoz vezető út pedig leginkább az együttérzésben mutatkozik meg, ennek körvonalazásában Edmund Husserl beleérzés (Einfühlung) fogalmának újragondolásával is jelentős lépést tehetünk.
Hasonlóan fajsúlyos probléma az egzisztenciafilozófiában az „én”, pontosabban az önmagam, a „self” kérdése is. Az autentikus létezést az önmagaként létező emberben igyekszünk felfedezni, ugyanakkor az egzisztenciafilozófia alapvető tétele Sartre megfogalmazásában ragadható meg legjobban: az egzisztencia megelőzi az esszenciát, vagyis nincs egy előre adott lényeg, amelyet meg kellene valósítani, mi magunk pedig folyvást változunk, körvonalainkat a választásaink, az elköteleződéseink, beállítódásaink rajzolják meg valamelyest. Ha az egzisztenciafilozófia szempontjából önfeladásnak tűnik is az „énnélküliség” elfogadása, úgy vélem, filozófiai haszonnal járna, ha a buddhizmus szüntelen változásokról szóló tanításait bevonnánk az egzisztenciáról való, kortárs problémákat is integráló gondolkodásba.
[1] Karmapa a buddhaaktivitás megtestesítője, Tibet első, tudatosan újraszülető lámája volt, a reinkarnációs vonal Düszum Tyenpától kezdődően, a XII. század óta töretlen. Jelenlegi reinkarnációja az 1983-as születésű Trinli Táje Dordzse.
[2] A tibeti buddhizmus ezen iránya a gyakorlásra helyezi a hangsúlyt, illetőleg a szóbeli átadásra, kiemelt jelentőségű itt a tanító és a tanítvány közötti szoros viszony.
