Manta Ray
Mélyen emberi utazás embertelen körülmények között, rendkívüli érzékenységgel. A Manta Ray egy tőlünk távol eső világ nem is olyan távoli válságaiba enged betekintést audiovizuális utazásán keresztül, testközelből.
2017-ben a nemzetközi híradások középpontjában volt korunk egyik legsúlyosabb humanitárius válsága, a Rohingya-krízis, mely során több százezer rohingya volt kénytelen az életéért menekülni mianmar-i otthonukból, ahol módszeresen kezdték el kiirtani őket. A többek közt Thaiföldre emigrált népcsoportot a modern kor legüldözöttebb népének tartják, helyzetük ma is elkeserítő és kritikus.
A rövid összefoglalót nem csupán társadalmi célú emlékeztetőnek szántam. A rohingya nép tragédiái a Manta Ray című film központi elemeként szolgálnak, mégis jelentősen kevésbé direkt módon, mint ahogy azt én, vagy bármilyen sajtóanyag össze tudná foglalni. A direkt és a közvetlen jelzők ugyanis a lehető legtávolabb állnak ettől a filmtől. A szeretetteljes misztikum és a szimbolizmus máris találóbban érzékelteti a filmet körüllengő aurát. Meglehetősen különös nevű alkotója, Phuttiphong Aroonpheng ugyanis egy megfoghatatlan, de jellegzetes kisugárzással ruházta fel filmjét, mellyel a Francia Intézetben megrendezett vetítés kezdete előtt szembesültem először.
A rendhagyó filmvetítést eredetileg a film francia zeneszerző-párosának zongorakoncertje vezette volna fel, ez azonban sajnálatos módon, az egyik zenész váratlan balesetének következtében elmaradt. Az előadókkal mégis találkozhattunk, igaz, csak felvételről, amikor egy rövid videó-bejelentkezésben közvetlenül nekünk címezve fejezték ki sajnálatukat és csalódottságukat a műsorváltozás miatt. Az őszinte gesztus mellett az a szeretet és végtelen kedvesség, amivel a produkcióról és annak rendezőjéről beszéltek, nem csak az ő személyükről, de magáról a filmről is beszédes tanúsítvány.
A thai származású rendező első nagyjátékfilmje semmiképpen nem nevezhető izgalmas, vagy dinamikus alkotásnak. Őszintén megvallva, régen láttam már ennyire lassú folyású, hallgatag filmet, ezt azonban kizárólag dicséretként lehet felróni a Manta Ray számlájára. A vizuális utazás ez esetben leginkább egy ringó csónakázásra hasonlít, semmint hullámvasútra. Különleges és rendkívül markáns hangulata a film legelső képkockáitól és hanghatásaitól végigkövethető. Egy sűrű erdőn pásztáz végig a kamera, színes fényeket veszünk észre, majd egy alakot gépfegyverrel a kezében és teste körül karácsonyfaizzókra emlékeztető apró LED égőkkel. Ezt a hosszan tartó, álomszerű jelenetet egy monoton, mechanikus zúgás kíséri végig. Misztikus realizmus. Talán így lehetne találón rámutatni a film atmoszférájára, mely egy fájdalmasan valóságos cselekményébe sorra engedi beszivárogni a szürrealizmus hatásait.
A cselekmény egy fiatal thai halásszal kezdődik, aki az erdőszélen egy lőtt sebbel magára hagyott férfira talál, akit lehetőségek híján szegényes otthonában szállásol el és kezdi talpra állítani. A sebesült rohingya férfi csak hallgat, a halásznak azonban be nem áll a szája, így kezdjük lassan megismerni jellemét, szokásait, szerelmi csalódását és azt a mély magányt, amit a Manta Ray talán legfontosabb mozgatórugójaként lehet kiemelni. A két idegent a közösen osztozott magányuk utalja egymásra és ezen keresztül egy különleges összhang kialakulásának lehetünk szemtanúi, ahogy a halász által Thongchainak nevezett túlélő lassan adaptálódni kezd a halász életritmusához.
Főszereplőnk, Thongchai, egy szót sem szól a film folyamán, így múltja is végig homályban marad, a halásszal való különös kapcsolata alapján mégis úgy érezzük, sokat megtudunk a fiú végtelen ártatlanságáról és gyermeki naivitásáról. Személyiségében az őszinte kíváncsiság keveredik a mélyen elfojtott traumák be nem gyógyuló sebeivel. Thongchai a film minden eseményének kiszolgáltatottja. Mivel nem képes befolyásolni a történéseket, igyekszik tudása szerint adaptálódni hozzájuk, legyen az egy nő közeledése, vagy egy új készség elsajátítása, amit tanítani próbálnak neki. Teljes mértékben kiszolgáltatott, akárcsak egy fiatal gyermek, vagy egy sorsára hagyott, társadalomból kirekesztett népcsoport.
Phuttiphong Aroonpheng, munkatársainak csak „Pong”, filmje korunk egyik legaktuálisabb kríziséhez, a menekültválsághoz rendkívüli érzékenységgel közelít. A filmben a rohingya szó egyszer sem hangzik el, nem látunk menekülttáborokat, vagy halászhajókra rabszolgának eladott férfiakat. Thongchai lélekbemarkolóan emberi rezdülésein és néma megnyilvánulásain keresztül mégis többet tudunk meg a reménytelen kiszolgáltatottság érzéséről, mint amire bármilyen tényfeltáró tudósítás képes lenne. A Manta Ray elbeszélésmódja, története aktualitása és valóságtartalma ellenére mégsem nevezhető realistának. Nem fogalmaz meg örökös igazságokat, nem próbálkozik nézője morális iránytűjét manipulálni és nem foglal egyértelműen állást egy ügy mellett. Helyette finom szimbolizmusokból építkezik. Jelrendszere azonban, épp, mint a feldolgozott probléma, nem rendelkezik tiszta megoldásokkal. Rengeteg motívum jelenik meg a filmben, melyre magyarázatokat várnánk, ezeket azonban nem kapjuk meg.
A történet harmadik harmadában a cselekmény egy komótos hajtűkanyarral merőben új irányba terelődik. Felüti fejét a paranoia, a féltékenység és a lecserélhetőségtől való félelem, mely új oldalról világítja meg és tovább dimenzionálja a film kérdéseit. Ezeket azonban mind megválaszolatlanul hagyja a levegőben lógni a stáblista legördülésekor, így a film által felvetett problémákat nem tudjuk félig kiürített popcorn zacskónkkal hátrahagyni a teremben. A megoldások keresését és a végső értelmezést a film teljes egészében nézőjére bízza.
Az érzékenység és őszinteség, amivel ez az elsőfilmes rendező belemarkol korunk legmegosztóbb témáiba, komoly bátorságra vall. Különös hangvételével a Manta Ray hangot kölcsönöz a világ hangtalan, elfeledett közösségeinek, nézői számára pedig egyedülálló audiovizuális utazást kínál, ami nem ér véget a fények felkapcsolásával. Elbeszélésmódja a mai mértékekkel akár vontatottnak is nevezhető, mindez azonban nagyon is tudatos döntés az alkotók részéről. A film megkíván egyfajta elcsendesülést, befelé fordulást, aki viszont hajlandó elmélyedni szürreális világában, valóban páratlan élményben lehet része. A milliárd dolláros lélektelen filmfranchise-ok és gyorsfagyasztott remake-ek korszakában talán nagyobb szükségünk van az ilyen tiszta, őszinte alkotásokra, mint valaha. Phuttiphong Aroonpheng nevét pedig, bár nem könnyű, érdemes megjegyezni. Ennek a rendezőnek mondanivalója van.
A Manta Ray a Magyar Filmadatbázison
