Szerelmi leckék – Jeanne Moreau iskolájában

|

A francia új hullám nagyasszonya

Kortalannak mutatkozott a vásznon, húszéves kora táján is negyvenesnek, hogy aztán fél évszázad múlva is ugyanannyinak látsszék.

R. Zs.-nek

Jeanne Moreau (Eva, 1962)

Nincsen örök élet. Csak a filmvásznon. Ott bizony van. A fotográfia bebalzsamozza az időt. Egy francia esztéta írta, de már előtte is tudtuk ezt. Családi fényképalbumok nézegetése során, vagy magunk kattintotta fotóink szemlélgetése közben. Mindenki él, legföljebb nem jön be az ajtón, nem lehet felhívni telefonon.

Mostantól fogva így leszünk ővele is. Jeanne Moreau 2017. július 31-étől nem veszi fel többé a mobilját. Ha ugyan volt neki. Nem tudom. De nem is fontos. Lekapjuk a polcról a Jules és Jimet, nekem legalábbis ez az első cím, ami eszembe jut róla. Meg az emlék, amikor először láttam moziban, vásznon ezt a csodát. Az örök asszonyit (ewig weibliche), és a bolygóit játszó két színészt, Oscar Wernert és Henri Serre-t (ő még él a világhálós adattár szerint), hallom Georges Delerue kongeniális kísérő muzsikáját, és Truffaut szelleme lengi körül a vetítőt, az egykori Egyetemi Színpadot vagy a régi Filmmúzeumot.

Jules és Jim (1962)

Egy barátommal és annak barátnőjével hármasban néztük a filmet valamikor a hatvanas évek első felében. Zsuzsa volt a keresztneve, ennyit elárulhatok róla. A moziból kijőve föltettem neki egy ártatlannak tetsző, ám mégis provokatív kérdést. „Te melyikünket ültetnéd a kocsiba, magad mellé?” Nem tudott, vagy nem akart rá válaszolni. A választ csak Catherine tudta, azaz Jeanne Moreau. Azt hívta a halálba, aki fölött elveszítette a hatalmát, azaz Jimet. Jules nem számított, Catherine biztos lehetett benne, hogy a férje, az özvegye egész hátralévő életében ápolni fogja az emlékét. Én pedig megtanultam, hogy nem szabad efféle zavarba ejtő kérdést föltenni egy nőnek. Mentségemre szóljon, alig múltam húsz, még csak tanultam az életet, s benne a női nemet.

Hadd jelentsem ki, soha nem voltam szerelmes belé. Akadtak vászonszerelmeim, sorolnám őket szívesen, de ez az emlékezés (ez a nem-nekrológ) nem róluk szól, hanem a filmtörténet, jelesül a francia új hullám nagyasszonyáról. Leckét adott a gyámoltalan pasiknak: ne izguljatok, úgyis a mi kezünkben van a döntés, mi választunk.

Szeretők (1958)

Louis Malle klasszikusában, A szeretőkben még érzékletesebben mutatta föl ennek a titkos axiómának az érvényességét. Párizsba járogató, unatkozó vidéki szépasszony, aki mogorva férje és sármos szeretője szeme láttára szökik meg egy hajnali órán az előző napon megismert, csöppet sem hozzáillő, jelentéktelennek tűnő alakkal. A szerelem vak – ez a második lecke.

A szerelem elfárad és elfogy. Erről szól egy újabb klasszikus, Antonioni „éjszakája” a párkapcsolatok éjszakája: La notte. A nő mégsem olyan erős, ha szeret. Ha kihűlt kapcsolatába, még ha az a házassága is, hiába visz hitet, támogatást, szeretetet – az nem működik. Engedd útjára a pasit, ha már nem megy semmi. Íme: a harmadik tanulság.

Szerelmesnek lenni – úgy látszik – múló állapot. Szerelmet, szerelmeseket és szerelmeket irányítani, azaz inkább manipulálni, kellemesebb, tetszetősebb. Bár készültek kosztümös verziók is a világirodalom leghalhatatlanabb levélregénye nyomán, a Veszedelmes viszonyok máig legjobb filmes átirata, Jeanne Moreau főszereplésével készült. Merteuil márkiné a szívek gyilkos befolyásolója, nem fegyverrel öl, hanem pszichológiával. Nincsen rosszabb egy csalódott, netán megcsalt nőnél – lehetne ez a negyedik példázat a párkapcsolatok terén.

Az éjszaka (1961)

Ötödik tanulság – ötödik parancsolat: ne ölj! Ám ezt az erkölcsi szabályt könnyedén felrúgja, felrúghatja egy szerelmes alig-asszony, kinek férjét épp az esküvőjükön lövi le – véletlenül – egy fegyverrel szórakozó férfitársaság. Gondolhatják, mi következik ebből megint csak Truffaut kamerája előtt. A menyasszony feketében volt címre magyarított bosszútörténet hősnője rezzenetlen arccal és kemény szívvel vesz elégtételt a bűnösökön.

Egy férfi soha nem lehet ártatlan – sugallják ezek a filmek, az életmű java darabjai, melyek nagyjából 1958 és 1968 között forogtak, többségük francia produkcióban, Malle, Truffaut, Vadim illetve Antonioni rendezésében. Kortalannak mutatkozott a vásznon, húszéves kora táján is negyvenesnek, hogy aztán fél évszázad múlva is ugyanannyinak látsszék. Az életmű szinte felmérhetetlen sokaságú. Leltározták már, most majd különösen fogják, hogy elment – de nem a filmtörténetből, nem is a retinánkról, csak egy lakáscímről, egy városból. Mert nincsen halál, mióta ez az ördöngös masina meg az ezüst-nitrátos rögzítés egyre furfangosabb technikai utódai megállítják nekünk az időt.

Jeanne Moreau a Magyar Film Adatbázison

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: