Stillwater
A Stillwater sokáig mesteri, de végül egyre inkább pocsék szájízt hagyó feldolgozása egy eleve számos csapdával terhelt toposznak.
Bill (Matt Damon) az amerikai álom veszteseinek mintapéldája: gyógyult alkoholista, aki olajfúró állását elveszítve alkalmi fizikai munkákból tartja fenn magát, és végtelenül magányos. Méghozzá azért, mert lánya, Allison (Abigail Breslin) egy marseille-i börtönben ül barátnője meggyilkolásáért. Bill természetesen meg van győződve róla, hogy Allison ártatlan, és amikor ezt végre lehetősége akad bebizonyítani, belevág a reménytelennek tűnő küzdelembe, hogy megtalálja az igazi tettest – ebben pedig váratlan segítőtársa akad szintén a saját kudarcaival harcoló Virginie-ben (Camille Cottin).
Nehéz nem úgy hozzáállni ehhez a kiindulási alaphoz, hogy előre félünk attól a néhány fordulóponttól, ahol menthetetlenül kínos húzásokat próbál majd lenyomni a torkunkon a produkció, ugyanakkor igen hamar világossá válik, hogy az alkotók próbáltak kicsit máshogyan nyúlni ehhez az elképzeléshez, mint egy klasszikus díjhajhász hőstörténet, ahol az apa 140 percen keresztül sírva ordítós monológok közepette minden követ megmozgat, hogy lányát kihozza a börtönből. A Stillwater sokkal inkább elmélkedés arról, hogy mennyire lehet beletörődni egy igazságtalan helyzetbe, és egyáltalán mennyire beletörődés, ha valaki nem a múlton rágódik, hanem igyekszik minden lehetőséget megragadni, hogy egy új és jobb életet kezdjen. Rettentő érdekes, hogy ez tematika és az arra épülő narratív struktúra mennyire hasonlít a társforgatókönyvírói szerepet betöltő Thomas Bidegain – Noé Debré páros Cowboyok című remekművére, és ezzel mennyire más utakon kezd el járni a film, mint ami az alapötletből következne.
Matt Damon – Stillwater
Ez persze a rendező Tom McCarthy érdeme is, aki a méltán Oscar-díjas Spotlighttal már megmutatta, hogy egészen apró, de okos húzásokkal egy oknyomozós krimit is mennyire fel lehet frissíteni. Sok tekintetben ez tükröződik a Stillwateren is, ahogy giccs-aknákkal teletűzdelt koncepciójában számos alkalommal sikerül megtalálnia az utat, amivel talpon maradhat. Nem fél arcon csapni főszereplője olcsó megváltástörténetét, az akadályokat sem csak a feszültség kedvéért, hanem a szirupos reménykedés ellenpontozásaként veti elé, és az átlagnál egy fokkal kifinomultabb módon utazik a néző reakcióira.
Ugyanakkor pontosan azt is érezni az alkotáson, hogy egy európai mű és egy amerikai Oscar-tömegtermék elkerülhetetlenül kibékíthetetlen ellentétének lenyomata. Valahogy úgy, ahogyan a tipikus rednecknek tűnő Bill kulturális szembenállása az értelmiségi művész Virginie-vel is annak tűnik. A játékidő előrehaladtával azonban a Stillwater egyre inkább kihátrál abból, hogy végigvigye ezt a konfliktust, és egyszerűen elintézi annyival, hogy egyre kisebb súllyal, végül már csak egyszerű humorforrásként alkalmazza. Ugyanilyen ellentmondásos, ahogyan a krimi egyszer csak behúzza a kéziféket, hogy átadja a teret egy lassabb, merengőbb drámának, hogy aztán végül mégiscsak a zsánermotívumok vigyék el a célvonalig a cselekményt. De annyira, hogy a finálé gyakorlatilag a Szemekbe zárt titkok motívumainak izzadságszagú majmolása, egészen a legendás futballmeccs-jelenet megidézéséig.
Kifinomultabb módon utazik a néző reakcióira
A Stillwater gyakorlatilag itt, a célegyenesben esik ki totálisan az addig többnyire remek érzékkel folytatott egyensúlyozásából, mindössze azzal, hogy az elvárásokra alapvetően rácáfoló konklúzióját paradox módon mégis a lehető legsablonosabb, legolcsóbb hatásvadászattal valósítja meg. Nagyon kevés hiányzott volna ahhoz, hogy úgy beszéljünk róla, ahogyan ma a Spotlightról beszélünk, és értékei a végső kudarctól függetlenül is elvitathatatlanok, de végeredményben leginkább azért érdemes megnézni ezt az alkotást, hogy lássuk, tipikus történetmesélői hibákat egészen atipikus módon is el lehet követni.
A film Magyarországon a 17. Miskolci CineFest programjában mutatkozik be.
