Töröld el a múltat!

|

Star Wars: Az utolsó Jedik

Rian Johnson rendezésében két év várakozás után folytatódott a legendás saga, tovább bővült a megkerülhetetlen jelenséggé vált Star Wars-univerzum. A Csillagok háborúja-filmektől szokatlan megoldásokkal és narratív elemekkel átszőtt űrmese egészséges mértékben hökkenti meg a legelvakultabb rajongókat is.

„Bizonyítási vágy”

J. J. Abrams (Westworld, Lost) a saját bőrén tapasztalta meg 2015-ben, hogy milyen az, amikor a megfelelési kényszer végül felülírja a kreativitást, és a rengeteg kapocsnak szánt visszautalás miatt pont a legfanatikusabb filmközönségnek nem tetszik az elkészült mozi. Az ébredő Erővel kapcsolatos kritikák felett nem lehet szó nélkül elmenni, e sorok írója ezeknek a nagy részét már a film megjelenésekor is igazságtalannak tartotta. A hetedik Star Wars-film bővelkedett izgalmas és érzelmes pillanatokban, ráadásul a sajtóhisztéria ellenére semmiképpen sem tekinthető az 1977-es Csillagok háborúja újraforgatásának. A nyilvánvaló párhuzamok célja az évtizedekre megszakadt történet újraindítása, valódi értékét a későbbi folytatások határozzák majd meg – gondoltuk sokan 2015-ben.

A Star Wars-filmek belső tér- és időbeli szabályait lazán értelmező hetedik rész katartikus lezárása és a tetőpont gyilkos erejű összecsapása végül számos nagyobb és apróbb gyengeséget feledtetett, ráadásul a négy új és fiatal főszereplő képében értékes alapanyagot nyújtott át a popkultúrában kitörölhetetlen nyomokat hagyó történet jövőbeli mesélőinek, akik Rian Johnson (Looper, Breaking Bad) vezetésével többségükben ki is használták azokat; ezúttal úgy, hogy a rajongók elvárásait és találgatásait majdnem teljesen figyelmen kívül hagyták.

Formabontás és külcsín

Az utolsó Jedikben számos olyan, a Star Wars-filmektől szokatlan narratív elemet és filmszerkezeti megoldást találunk, amik alkalmasak arra, hogy az előző hét filmen szocializálódott közönséget kizökkentse kényelmi zónájából: ezek közé tartozik a kettő helyett számos szálon futó cselekmény, a fősodor hiánya, de az előre- és visszatekintések is nélkülözhetetlen tartópillérként épülnek be Az utolsó Jedik bonyolult történetszövetébe. Ezek az elemek teljesen új hangulatot hoznak a Star Wars-sagába, de pont a kissé csapongó és ennélfogva felszínes történetvezetés lehet a nyolcadik film legnagyobb gyengesége is; egyszerűen nincsen elegendő összefüggő idő elmélyedni egy-egy érzésben, átszellemülni egy-egy helyszínen.

A John Williams ikonikus filmzenéjével alátámasztott epikus pillanatok méltók és emlékezetesek az eredeti trilógiával szembeállítva is, ugyanakkor a készítők jó érzékkel és megdöbbentően váratlanul ütöttek el egy-egy visszautasíthatatlannak tetsző lehetőséget: olykor a humor, olykor más eszközök segítségével, de minden esetben a rajongói találgatásoknak tudatosan ellentmondva tértek ki ezek elől.

Daisy Ridley

Napjaink sorozat- és filmkészítői előtt dermesztő és talán meddőséget okozó kihívásként áll közönségük roppant kollektív tudata. Ez a gondolatmassza sokoldalúbb és találékonyabb bármelyik művésznél vagy kreatív csapatnál; Rian Johnsonék meg sem próbálnak versenybe szállni Az utolsó Jedikkel kapcsolatos internetes találgatásokkal. Ennek ellenére a film története olyan pontokon és módokon vesz váratlan kanyart, ami valóban újszerű és egyes esetekben az eddigi filmek szabályrendszerének is ellentmond, ezzel párhuzamosan azoknak világát visszamenőleg tágítja.

„Töröld el a múltat!” – hangzik el a két és fél órás játékidő alatt nemegyszer és egyáltalán nem véletlenül, így rázva le magáról előre sok-sok kritikát. Bár a fal sosem sérül meg, a kiszólások olykor ironikusan vagy direkt magyarázzák és kiegészítik a látottakat – szintén nem megszokott színt adva az eseményeknek: „Ez nem úgy fog végződni, ahogyan elképzelted!”

A látványvilág és az apró díszletelemek nemcsak az eredeti trilógiára, hanem számos esetben az előzményfilmekre is visszautalnak, nem kevés beállítás és kamerakép sejteti a folytonosságot; természetesen a nyolcadik rész sem építkezik szolgaian egyetlen előzményéből sem, de emléket állít azoknak festői képeivel. A bemutatott világok egyike sem lesz annyira emlékezetes, mint a Hoth, a Tatuin vagy az Endor, de a technika elképesztő lehetőségei nem maradnak kiaknázatlanok, így gyönyörű űrcsatáknak és felszíni összecsapásoknak lehetünk tanúi; ráadásul a tárgyi tudásunk is folyamatosan nő a Star Wars-világról.

Jellemrajzok

A Star Wars ugyan gyakran szenvedett a jellemábrázolás nehézségeivel, bár a szürke vagy árnyalt karakterek a kezdetektől fogva jelen voltak az univerzumában, elég csak az öreg Obi-Wan Kenobi „nézőpontjaira” vagy a csempészből hőssé avanzsált Han Solóra gondolni. Ezt a fontos hagyományt viszi és fejleszti tovább a nyolcadik rész, elsősorban a karakterek tettein keresztül dolgozva ki sokoldalúságukat.

A fiatal és önmagát kereső Erő-érzékeny lányt, Rey-t játszó Daisy Ridley ki-nem-mondott hősként veszi vállára a trilógia terheit. A filmes világon túlról érkező szimpatikus színésznő olyan őszinteséget, elemi erőt, vad gyorsaságot testesít meg, amivel nagyon szívesen és könnyen azonosul a filmnéző. Az önazonosságában csorbult lánynak már-már „nincs helye a történetben”, a jól megírt karakter zsigeri kitartásával emelkedik a valódi Jedi lovagokat megillető hősmagasságokba. A „honnan jöttem” és „hová tartok” kérdésre pedig olyan válaszokat talál, amelyek végképp szakítanak az eddig megismert és a fontos előéletekre épített keretekkel, el is keserítik az örökkön reménykedő lányt.

Rey és Daisy Ridley méltó szellemi párja Kylo Ren és megformálója, Adam Driver. A hetedik részben látható számos viselkedésbeli és színészi furcsaság ezúttal kap utólagos magyarázatot és indoklást; mindezek mellett az antagonista szerepet próbálgató Kylo Ren felnő példaképeihez, és többé nem az áramlatok között sodródó dühös kisfiú, hanem a nagyapja örökébe lépő céltudatos férfi néz szembe mindenki mással. Tovább tágul a Finnről (John Boyega) és Poe-ról (Oscar Isaac) alkotott képünk is, ennek köszönhetően az önzetlen dezertőrről és a gáncstalan hősről szőtt elképzeléseink alaposan megváltozhatnak. Fontos megemlíteni azt is, hogy az új árnyalatgazdagság nem megy az eposz és mese rovására: továbbra is megingathatatlanul központban áll a Fény és a Sötétség, a Jó és a Rossz örökös harca; ahogyan évtizedek óta megszokhattuk és elvárjuk.

Misztériumok vége

A forgatás után tragikus hirtelenséggel elhunyt Carrie Fisher és az idős Jedi mestert játszó Mark Hamill ikonikus karaktereiknek köszönhetően már valódi életükben legendákká váltak, de Az utolsó Jedikben megformált alakjaik is ezzel a teherrel küzdenek. Mindkét színész a legjobb tudása szerint játszik, Mark Hamill pedig az előző részben búcsúzó Harrison Fordot is maga mögé utasítja atmoszférateremtésben.

Ugyanakkor, ha egyes mellékszereplőket nem számítunk, ők a régi világ utolsó letéteményesei. Távozásuk egy korszak végét és az egész Star Wars-jelenség átértelmezését vonja maga után: a nyolcadik epizód tartalmi és információs síkon szintén bátran hozzá mer nyúlni az örökölt alapanyaghoz, ennek megfelelően tisztelettel, de az újdonság önállóságának teljes tudatában veszi át a stafétát jelentő fénykardot; élen a négy ifjú színésszel, akikért majdnem annyira fogunk izgulni, mint Luke Skywalkerért.

A Star Wars: Az utolsó Jedik a Magyar Film Adatbázison

CÍMKÉK: