A Spencer igazi, nagyvászonra való mesterkurzus, amely egyszerre mutatja meg Diana szenvedését és az embert a hercegnő-mítosz mögött.
Pablo Larraín 2016-ban új szintre emelte az életrajzi film műfaját. Jackie c. műve a Kennedy elnök ellen elkövetett merényletet követő pár napot mutatja be, mellőzve a zsáner kliséit, a first lady életének születéstől halálig tartó, csúcs- és mélypontjait is magába foglaló bemutatását. Larraín az azonos stiláris eszközökön túl a legerősebb rendezői konstrukcióit is átemelte a Spencerbe: egy rövid szakaszt feldolgozva tár igazán bensőséges és hiteles portét a nyomás alatt álló női pszichéről.
Steven Knight forgatókönyve az 1991. év karácsonyát dolgozza fel, azt a három napot, amelyet a királyi család szokás szerint a norfolki Sandringham House-ban tölt. Már a film eleje megadja az alaphangot: a felirat szerint a Spencer „mese egy igazi tragédiáról”, ugyanis valós események keverednek a fiktívekkel: egy rosszullét pillanatok alatt válik rémálomszerű abszurdummá.
Kristen Stewart
Larraín ott veszi fel a fonalat, ahol A korona legutóbbi szezonja letette: Diana tudatában van férje viszonyának, emellett egyre jobban eluralkodik rajta az udvar és a média okozta pszichés nyomás, illetve a bulimia. Ekkor dönti el, hogy kiszáll, elválik Károlytól és búcsút mond a Windsoroknak – újra Spencerré válik. Már az első jelenet is a hercegnő lázadó, szabad habitusának és a királyi család (illetve tradíciói) merevségének összeférhetetlenségét húzza alá: míg Sandringhamben a karácsonyi készülődés egy hadművelettel ér fel, katonai ládákban hozzák a legapróbb részletekig megtervezett ételek garmadát, addig Diana kíséret nélkül vezeti sportautóját, amellyel eltéved, így késve, a királynő után érkezik a birtokra. A Spencer hemzseg a – Lady Di szemszögéből groteszk – tradíciók demonstrálásától, mint amilyen a vendég testsúlyának lemérése, akinek ’illik’ súlygyarapodással zárnia az ünnepeket, bizonyítva, hogy jól érezte magát. Diana egyre elhatalmasodó bulimiája miatt újabb csalódást fog okozni.
Stella Gonet
Larraín a Jackie-ben látottaknál is személyesebb hangnemet üt meg: intim közelségből láttatja az ünnepelt hercegnő mögött az vívódó, szabadságra vágyó igazi embert. A kamera végig őt követi, a lélektani mélyrepülés minden momentumában ott vagyunk vele. Diana az ágyán talál egy ’ottfelejtett’ könyvet Boleyn Anna életéről, emellett a felelősségre vonhatatlan, erőteljes hatalom egyre fokozódó erővel igyekszik a független gondolkodású hercegnő lázadó szellemét leverni.
Ezzel párhozamosan a narratívát egyre szürreálisabb víziók kezdik tarkítani; az udvar és a média folyamatos figyelme miatt Diana paranoiája hallucinációkban kezd manifesztálódni: Boleyn Anna nemcsak megjelenik előtte, egy ponton ő maga válik a halott királynővé. Larraín minden eszközt bevet, hogy publikumát a hercegnő lelki állapotába helyezze: a Spencer klausztrofób, vészjósló atmoszféráját Jonny Greenwood feszült, sokszor pattogó zenéje teszi még kényelmetlenebbé.
Habár a narratíva mellőzi az előzmények bemutatását, Diana lelki világa mellett környezete is nagy hangsúlyt kap: a Kubrick-féle hotelt/Manderley-házat megidéző végtelen hosszúságú, sötét folyosóin, behúzott függönyös szobáiban játszódó képsorokon váltogatva jelennek meg a horror és a pszichothriller attribútumai. A Spencert körüllengő baljós légkört a képzelet és a valóság határán táncoló lázálomszerű szekvenciák mellett a számtalan szimbólum, metafora is fokozza. Ezek többsége Diana későbbi halálát hivatottak jelezni, s míg a fácán szimbóluma tökéletesen működik, addig a Boleyn Annaként megjelenő Kristen Stewart túlzó direktségével kilóg a film kifinomult utalási rendszeréből. Claire Mathon festői nagytotáljain, hosszan kitartott beállításain tökéletesen érvényesül a grandiózus, fényűző díszlet.
Ami miatt a leginkább méltatni való a Spencer, az a főszereplője. Kristen Stewart megérdemelné az Akadémia jelölését: egyszerre nyújt makulátlan alakítást a közeli, intim pillanatokban és a teátrális, nagy szcénákban. Nem A korona Dianájához, Emma Corrinhoz hasonló tűpontos kópiája a hercegnőnek, sokkal inkább a karakter esszenciájának megtestesülése: előadásának közvetlensége által válik a legenda valódi személlyé. Habár mimikája, brit akcentusa és testtartása is tökéletes mása a néhai hercegnőének, szemeiben, apró rezdüléseiben ott van minden akkor is, amikor arca mozdulatlan.
A Spencer a Jackie fordítottja: a legenda megteremtése helyett a média által megteremtett hercegnő-mítosz mögötti valódi, hús-vér Diana Spencert láttatja. Larraín értő rendezése valódi mesterkurzus, amely szívfacsaró tablója a hercegnő földöntúli kedvességének, sebezhetőségének és szenvedésének. Diana emléke végre megkapta azt a filmet, amelyet megérdemelt.
